Super Kiwi 64

Bevezetés

Nem az a kérdés, hogy jó-e, hanem hogy mi a fene történik benne, és miért érzem azt végig, mintha a játék kacsintana, de nem vagyok benne biztos, hogy rám.

N64-hub, nyolc pálya, és a „mintha már játszottam volna” érzés

A start egy klasszikus hubbal dob be, ami nyolc szintet köt össze, a feladat pedig a jól ismert: non-lineárisan rohangálsz, cuccokat gyűjtesz, és néha úgy érzed, mindjárt felbukkan Banjo valahonnan a sarokból, hogy elmagyarázza, mi az a jiggy. Az egész úgy néz ki, mintha a Silicon Graphics-féle N64-es korszakot tényleg konzerválták volna: kockás textúrák, egyszerű geometriák, letisztult (értsd: csupasz) terek.

Ha ezt 1999-ben elém tették volna, simán elhiszem, hogy a Banjo-Kazooie meg a Donkey Kong 64 farvizén érkezett. Csak hát már akkor is feltűnt volna: ez nem az a polírozottság. Nem a „Nintendo-féle minden a helyén van” érzés, hanem a „megvan, ami kell, a többit oldd meg fejben” irány.

És itt indul be a gyanú.

A kamera: hibás, szabad, vagy csak punk?

A Super Kiwi 64 kamerája… hogy mondjam szépen: nem tiszteli különösebben a fizikai valóságot. Simán átvág falakon, clipel a tereptárgyakon, és olyan laza természetességgel mutatja meg a pálya belsejét, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga.

Én persze azonnal azt csináltam, amit mindenki csinálna: kukucskáltam a falakon át, lestem, merre van a következő platform, hol a kulcs, hová kéne eljutni. És közben végig ott motoszkált bennem a kérdés: ez most véletlen? Vagy direkt?

Mert ha direkt, akkor ez egy nagyon szemtelen ötlet: mintha a játék a saját „hibájából” csinálna funkciót, és közben finoman kigúnyolná azt az elvárásunkat, hogy egy 3D világ legyen már rendesen szilárd, ha már platformer.

Ha meg nem direkt… akkor is működik, csak másképp. Olyan ez, mint amikor a punk koncerten nem tökéletes a hangosítás, de a lendület miatt mégis megvan az este. Itt is: lehet, hogy ez csak kicsit rossz, de olyan magabiztosan rossz, hogy elkezdesz jelentést keresni benne.

Irányítás: meglepően rendben, és ettől még gyanúsabb

A vicc az, hogy miközben a kamera úgy viselkedik, mint aki nem írt alá szerződést a józan észhez, addig az irányítás teljesen vállalható. Sőt, kifejezetten jóleső. A kiwi mozgása reszponzív, a tempója kellemes, és van egy egyszerű, de élvezetes kis trükk: a csőrödet belevered a falba, majd onnan felugrálva mászol. Nekem ez egyértelműen odakacsint a modern Mario-vonalnak (kicsit Odyssey-s „falról-falra” érzés), csak itt a kivitel sokkal minimalista.

És ettől az egész még furcsább: ha ennyire „össze van rakva” a mozgás, akkor nehéz elhinni, hogy a játék többi nyersessége pusztán ügyetlenség. Inkább egy tudatos döntés-sorozatnak tűnik, ami a hangulatot építi.

Pályadizájn: egyszerű, néha már szemtelenül az

A szintek felépítése viszont tényleg alap: piros kulcs nyit piros ajtót, a gyűjthető dolgok száma tisztán ki van írva, és a titkok nagy része… hát, mondjuk úgy, nem a világ legjobban elrejtett titkai. Sokszor ránézésre látod, mi hol van, és legfeljebb az a kérdés, hogyan jutsz oda.

A nehézség nagyon alacsony. Ez nem az a játék, ami megizzaszt, inkább az, ami hagyja, hogy kényelmesen végigcsússz rajta. Viszont itt jön a mentőöv: a pályák rövidek, nem nyújtja túl magát, és emiatt az egyszerűség nem feltétlenül fárasztó, inkább… koncentrált.

Olyan, mint egy jól eltalált egyperces poén: nem kell hozzá nagy felvezetés, csak üssön.

A „mikroszkópikus ünneplés”, ami pontosan eltalálja a viccet

A játék egyik kedvenc apróságom: amikor felveszel egy drágakövet, a kiwi csinál egy villanásnyi ünneplő pózt. Nem a Mario-féle nagy, látványos forgás meg tűzijáték, hanem egy annyira visszafogott mozdulat, hogy ha pislogsz, lemaradsz róla.

És én ezen valamiért hangosan felnevettem. Mert ez a fajta „aluljátszott” jutalmazás pont azt sugallja, hogy itt valaki érti, milyen teátrális lett a modern játéknyelv, és most direkt az ellenkezőjét csinálja. Nem spórolásnak érződik, hanem poénnak.

Átkozott hangulat, igazi titkokkal

A Super Kiwi 64-et simán végig lehet tolni egy-két óra alatt, és ha csak ennyi lenne, akkor azt mondanám: oké, aranyos, olcsó, kész. Csakhogy a játékban van valami halványan baljós, „mintha nem kéne itt lennem” atmoszféra. Nem horror, nem jumpscare, csak egy furcsa rezgés, mintha a világ egy fél hanggal lejjebb lenne hangolva.

És ami a lényeg: vannak benne tényleg rejtélyes titkok. Olyanok, amik nem csak extra gyűjtögetnivalók, hanem konkrétan átbillentik azt az érzést, hogy „ezt csak én képzelem”. Nem spoilerezek, de nekem ezek a titkok adták meg azt a bizonyosságot, hogy a játék „átkozott” vibe-ja nem véletlen melléktermék, hanem szándék.

Zárás

A Super Kiwi 64 számomra egy fura kis csomag: egyszerre éreztem azt, hogy „ez kicsit nyers”, és azt, hogy „ez rohadtul tudja, mit csinál”. Néha nem tudtam eldönteni, azért szórakozom-e, mert a játék jó, vagy azért, mert a játék olyan pimaszul furcsa, hogy elkezdem én beleképzelni a jelentést.

De talán pont ez a lényege. Lehet, hogy találtam egy aranypénzt a sárban, vagy lehet, hogy csak Elvis arcát láttam bele a reggeli kásába. Akárhogy is: ennyi pénzért én szívesen vittem hozzá a képzeletemet is.