A **Trails** széria hírnevét a lassan, aprólékosan felépített világai alapozták meg. Politika, gazdaság, kontinenseken átívelő konfliktusok, amik évről évre, epizódról epizódra álltak össze. A **Trails into Reverie** ezt a hosszú ívet zárta le végre nyugaton is, így joggal számítana az ember arra, hogy minden Trails-cím ehhez a hagyományhoz igazodik.

Aki ült már asztalnál *komolyabb* társasjátékkal, az tudja: egy TTRPG-szintű monstrum nem adja könnyen magát. A szabályfüzet vastag, a rendszerek egymásba akadnak, az első pár óra inkább tanulás, mint játék. A *Gloomhaven* pontosan ilyen. És ahogy a dobozos verziónál, itt is igaz: ha egyszer átrágod magad rajta, olyan taktikai mélységet kapsz jutalmul, amit kevés játék tud visszaadni – még digitális formában is.

Nem titok, hogy a *Mortal Kombat* sorozat már évek óta komoly szintet ütött meg, különösen a *Mortal Kombat 9* óta. A *Mortal Kombat 1* sem hazudtolja meg a sorozatot: hozza a klasszikus karaktereket, a brutális harcot és a vérengzést, amit mindig is szerettünk. De a Switch-en… hát, egy másik történet. Olyan érzés, mintha a fejlesztők a legutolsó pillanatban próbálták volna meg lehozni a portot, és a végére rengeteg technikai probléma maradt. Ha szereted a sorozatot, akkor talán nem okoz akkora csalódást, de ha valami kiforrott élményt keresel, akkor talán érdemes várni.

A **Summum Aeterna** érdekes helyzetből indul: előzményjátéka a 2022-es **Aeterna Noctis**, ami egy kőkemény metroidvania volt, tele precíz ugrásokkal és türelempróbáló kihívásokkal. Itt viszont a fejlesztők láthatóan ránéztek a műfaji térképre, bólintottak egyet a **Dead Cells** felé, és azt mondták: *na jó, keverjük össze*. Az eredmény egy roguelite-metroidvania hibrid, ami nem finomkodik, nem kér elnézést, és nagyon hamar a földbe döngöl – de közben furcsamód mégis visszahív.