A Switch-es portok között nem sok olyan cím van, ami igazi csodát művel, de a *Borderlands 3* esetében végre egy olyan példát láthatunk, ahol a teljes élmény megmaradt – és ez nem csak a játék méretének és grafikájának köszönhető.
Nagy robotok, taktikai csaták, katonai dráma, geopolitikai zűrzavar – papíron ez az a kombináció, amitől egy konzolos újságíró szíve gyorsabban ver. Nehéz elrontani, gondolná az ember. Aztán jön a **Front Mission 2: Remake**, és valahogy mégis sikerül: csatákat csinálni ólomlábúvá és fárasztóvá, miközben a játék a saját legjobb ötletét – a wanzerek részletes szerelgetését – rendre háttérbe szorítja azzal, hogy a harc kimenetelét túl gyakran a szerencsére bízza.
Ez az a játék, ahol nácik ellen harcolsz varázsütővel, kutyává változol, gombáról hallucinálsz, és mindezt halálos komolysággal – már amennyire ez egyáltalán komolyan vehető.
Mi történik, amikor egy játék nemcsak hogy szórakoztat, de még egy kis mosolyt is csal az arcunkra közben? Nos, a Wargroove 2 pontosan ilyen. A taktikai játékok egyik legfrissebb felüdülése, ami nemcsak a stratégiai mélységgel, hanem a szórakoztató hangulattal is meg tudja tölteni a napunkat. Na de nem ám a szokásos „tökös, komor háborús sztori” stílusban, hanem egy olyan színes, aranyos, mégis rendkívül komoly taktikai élménnyel, ami a műfajban is ritkának számít.
Aki régóta olvas Nintendo Life-szerű oldalakat, pontosan tudja, milyen **szerelmi viszonyunk** volt a FIFA-szériával Switchen. Illetve pontosabban: milyen *ellenséges*. A **FIFA 18** még egy óvatos, bizakodó vállveregetést kapott, aztán a **19** már elkezdte koptatni a türelmünket, a **20–23** pedig gyakorlatilag ugyanaz a játék volt, évről évre, más borítóval. Nem „érzésre”, hanem ténylegesen: Legacy Edition, nulla újítás, nulla szégyenérzet.