Trombone Champ

Van egy mondat, amit valamiért azóta is felidézek, mióta a Trombone Champ először szembejött velem a neten: „a tökéletesség a dolgok harmóniája.” Na, hát akkor itt most az ellenkezőjét kapjuk egy nagy, fúvós pofonnal. Mert ami ebből a Switchre érkezett rézfúvós-szimulátorból kijön, az inkább diszharmónia, olyan büszkén és vállaltan, mint amikor az iskolai ünnepségen valaki túl korán kezdi el a Himnuszt, és hirtelen mindenki rossz hangnemben keresi a megváltást.

A Trombone Champ lényege egyszerre pofonegyszerű és kegyetlen: nem elég ritmusra nyomni a „tütüt”, még hangmagasságot is vadászni kell. A harsona csúszkáját ide-oda húzod, közben egy gombbal adod a hangot, és a képernyőn érkező hangjegyeket kell eltalálni. A csavar az, hogy itt nem vagy fix sávhoz kötve, mint sok ritmusjátékban: van egy szabadon mozgó kurzorod, amit rá kell igazítani a hangokra. Papíron ez tök izgalmas – gyakorlatban meg olyan, mintha egy szappanos halat próbálnál két ujjal finoman a vödörbe terelni.

És akkor jön a Switch-verzió saját „áldása”: a PC-s egér helyett Joy-Con mozgásvezérlés. Magyarul: a pontosság eleve kényes, és erre ráteszünk még egy lapáttal azzal, hogy a csúszkát csuklóból döntögetve irányítod. Az eredmény? Még órák után is ritka az a pillanat, amikor azt mondod: „na, ez most tényleg úgy szólt, mint egy hangszer.” De – és ez a lényeg – ettől nem rossz. Ettől Trombone Champ.

Négyféle irányítási mód van, és mindegyikben van valami szadista báj. Az alapbeállításnál az egyik Joy-Cont döntögeted a csúszkához, a hangot meg a vállgombokkal fújod ki magadból. Nekem az vált be, hogy egyik kézzel csúsztattam, a másikkal „fújtam”, mert így legalább úgy tettem, mintha lenne rend a világban. Van olyan mód is, ahol az egész karodat fel-le kell lengetni, és amikor elcsúszik a kalibráció, olyan kétségbeesetten nyúlsz az alacsony hangokért, mintha a kanapéhozagba beesett távirányítót mentenéd ki.

Aztán ott a thumbstickes irányítás, amit nagyjából egyszer próbáltam, majd úgy eltettem, mint a rossz emléket: létezik, de minek. És van az infrás megoldás is, ahol a Joy-Con a távolságot méri a visszavert fénnyel – én konkrétan a mellkasom felé tartottam, és előre-hátra hadonásztam, mint egy amatőr zenész egy falunapon, aki egyszerre akar show-t és hangot is. Vicces? Igen. Pontos? Nem. De itt valahogy ez a kettő nem egymás ellensége.

A játék okosan elég engedékeny. A pontozás pont annyira szigorú, hogy legyen tétje a próbálkozásnak, de pont annyira kedves, hogy néha „Perfecto”-t dobjon akkor is, amikor a hang még mindig kicsit úgy imbolyog, mint a villamos kapaszkodója csúcsidőben. És ettől jön az a furcsa, addiktív érzés: igen, borzalmasan szólok, de majdnem eltaláltam. Még egy szám. Még egy próba.

A másik ok, amiért ez az egész működik, az a könyörtelen humor. A Trombone Champ olyan játék, ami érti, hogy a legviccesebb dolog a világon az, amikor valaki becsülettel próbál jól csinálni valamit, és közben látványosan nem sikerül. A zenék nagy része ismerős (sokszor közkincs), a feldolgozások pedig pontosan tudják, mikor kell „kiszólózni” a harsonát, hogy a dallam egyszerre legyen felismerhető és fájdalmas. Az a fajta élmény, amikor tudod, mi akarna lenni, és pont ezért üt akkorát, amikor helyette egy sértett elefánt hangján szólal meg.

És ha mindez nem lenne elég kaotikus, ott a többjátékos mód: akár négyen is nekiállhattok ugyanannak a szólamnak, a végeredmény pedig olyan finom és árnyalt, mint egy általános iskolás furulyacsoport, amit rászabadítottak egy panelház lépcsőházára. A legjobb rész, hogy itt tényleg nem igaz az, hogy „sok kicsi sokra megy”: négy ember hamissága nem ad ki egy szép akkordot, inkább egy dacos zajfelhőt. Viszont amikor véletlenül összeáll fél perc, és a hallgatóság épp nem akarja azonnal kiszedni a füléből a dobhártyáját, az eufória. Komolyan. Olyan, mint amikor a haverod végre beveszi azt az ugrást egy régi Crash pályán, és ti ketten egyszerre üvöltötök fel, pedig igazából semmi nem történt – csak egy pillanatra minden a helyére kattant.

A prezentáció közben két irányból támad: egyszerre van benne valami gótikus, teátrális, „Castlevania a falusi kultúrházban” hangulat, és közben olyan elborult, harsány energia, amitől a WarioWare is elismerően bólogatna. A világépítés teljesen hülye, de pont emiatt működik: a harsonás lore konkrétan páviánok köré van felhúzva, a jutalmakat „toot”-okkal váltod be, és ha mélyebbre ásol, kártyákat veszel zenészekről meg páviánokról, kamu „tényekkel”, amik olyan komolyan vannak előadva, mintha egy természetfilm narrátora tévedt volna be egy kocsmai vetélkedőbe.

Igen, van benne súrlódás. A mozgásvezérlés kalibrációja sokszor csak épphogy kibír egy teljes számot anélkül, hogy az ember úgy érezné, elromlott a fizika. Nem minden track poénja egyformán erős, és a legnehezebbeknél néha azt éreztem, hogy a játék többet kér, mint amit ez a fajta irányítás tisztességesen ki tud szolgálni. De közben meg: ez a játék pont arról szól, hogy a tökéletesség úgyis elérhetetlen, viszont a próbálkozás maga a móka.

A Trombone Champ még indulás előtt megkérdezi, milyen pózban álljon a harsonásod: szorgalmas vagy jubiláló. Én az első fél órában egyiknek sem éreztem magam, inkább egy bocsánatkérő autódudának. Aztán rájöttem, hogy mindkettő lehet igaz egyszerre: lehet komolyan venni valamit, amit közben hangosan kinevetsz. És ez valahol… felszabadító.