Hat-hét óra alatt végigértem rajta, és a végén nem az maradt bennem, hogy „na, micsoda pályarendszer”, hanem az, hogy „oké, ezt valaki nagyon személyesen írta”.
**Van valami egészen furcsa abban, amikor egy hetvenes évekbeli arcade-ikon hirtelen többet akar mesélni, mint amennyit elbír a hajtómű.**
Nem is olyan régen, a *Suikoden* sorozat hatására egy egész generáció nőtt fel, akik imádták a taktikai RPG-k világát. A *Eiyuden Chronicle: Hundred Heroes* tulajdonképpen ennek a sorozatnak a szellemi örököse, és a projektet a régi *Suikoden* csapat egy része indította el, miután elhagyták a Konamit. Mindez egy szép kis nosztalgikus csomagot ígért, de vajon sikerült-e a régi varázst átültetni a modern világba? Nos, a válasz nem is olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolnánk.
**Ritka pillanat, amikor egy Tini Nindzsa Teknőcös játék közben azon kapom magam, hogy nem a vigyor az első reakcióm, hanem egy halk sóhaj.**
Van valami varázslatos abban, amikor egy játék **úgy érződik, mint egy rég elveszett N64-es klasszikus**. A **Corn Kidz 64** pontosan ezt az érzést próbálja elérni, és bár nem mondhatom, hogy tökéletes, a retro varázsa miatt sikeresen elérte a célját. Na de vajon valóban elég ez ahhoz, hogy a modern platformer játékok tengerében megállja a helyét?