Lunar Lander Beyond

Vissza a holdra, csak színesebben

A Lunar Lander nekem mindig az a játék volt, amit kívülről nézve egyszerűnek hittél, aztán öt másodperc alatt pofán csapott a fizika. Egy hajó, egy felszín, pár gomb – és végtelen türelem. Az Atari-féle eredeti esszenciája az a fajta koncentrált figyelem volt, amit ma már ritkán kérnek tőlünk játékok. A Lunar Lander Beyond ezt az alapélményt veszi elő, majd gondol egyet, és ráhúz egy komplett sci-fi kampányt, karakterekkel, dialógusokkal, vállalati intrikával.

Játszani vele olyan, mintha egy régi, monokróm plakátot hirtelen neonfénybe állítanának. A mozgás, a súlyérzet, a thruster-kezelés pont olyan feszes és könyörtelen, ahogy lennie kell. A hajó nem kegyelmez, ha kapkodsz, és ez az a része, ahol tényleg elmosolyodtam: igen, ezt nem felejtették el.

Flow van, csak túl gyakran megszakad

Amikor a pályán vagyok, és lavírozok akadályok, lövedékek és kozmikus tereptárgyak között, a játék szinte meditatív. Van egy nagyon jó ritmusa: apró korrekciók, finom gázadás, időzítés. Aztán bam, vége a küldetésnek, jön egy újabb párbeszéd. Megint.

Nem az a baj, hogy történet van – sőt, az alaphelyzet kifejezetten érdekes. Egy galaktikus nagyvállalat, amely nem épp az emberiség javát nézi, pilóták, akik tudják ezt, de benne ragadtak a rendszerben. A karakterek sem rosszak: akad köztük önimádó doki, forradalmár alkat és simlis vezető. A gond az, hogy mindezt túl gyakran mondják, nem pedig játszatják.

A küldetések három–hat percesek, és mire igazán beleállnék a flow-ba, már ki is ránt a játék egy újabb menübe vagy dialógusba. Olyan érzés, mintha egy remek arcade menetet állandóan félbeszakítanának egy kötelező briefinggel.

Stressz, őrület, rózsaszín elefántok

Az egyik legjobb újítás a stresszmechanika. Ha túl sokat koccanok, hibázok, a pilóta idegei felmondják a szolgálatot, és a pálya elkezd eltorzulni. Szemek, szájak, szervek, majd teljes elszállás – igen, rózsaszín elefántok is. Ez egyszerre vicces és nyomasztó, ráadásul játékmenetileg is működik: nem csak a hajót, az embert is menedzselni kell mögötte.

Tetszett az is, hogy kénytelen vagy rotálni a pilótákat, pihentetni őket, terápiára küldeni. Ez ad egy finom stratégiai réteget, ami nem nyomja agyon az alapélményt, csak kicsit megfűszerezi.

Ami hiányzik, az nagyon hiányzik

Egy dolog viszont folyamatosan ott motoszkált bennem: hol az arcade mód? Egy olyan játékban, ahol ennyire jók a fizika és az irányítás, szinte kiált egy pontvadász, ranglistás, „még egy menetet” típusú módért. Ehelyett kapunk egy korrekt, de kissé túlszabályozott kampányt, ami inkább visszafogja, mint felszabadítja a játékot.

Ez különösen fájó, mert az Atari más felújításai már megmutatták, mennyire működik ez a modell. Itt minden adott lenne hozzá – csak épp nincs ott.

Leszállás előtt egy utolsó kör

A Lunar Lander Beyond jó játék. Nem azért, mert mindent jól csinál, hanem mert az alapja nagyon erős. Amikor repülök, manőverezek, túlélni próbálok, akkor eszembe jut, miért volt ez a műfaj időtálló. Amikor viszont újra és újra kizökkentenek a tempóból, akkor érzem igazán, mennyire hiányzik belőle az a nyers arcade szabadság.

Egy módosabb kampánystruktúrával, vagy egy külön játékmóddal ez simán lehetne egy „örök visszajárós” cím. Így inkább egy emlékezetes, de kicsit visszafogott újragondolás marad.