Na, kérem, nem is egy szokványos tapasztalat ez. A *CorpoNation* nem a nagy akciók, az izgalmas kalandok és az egészséges játékos-flow világában mozog. Ha elég bátran belevágsz, akkor egy olyan céges rémálomban találod magad, ahol nemcsak a monoton munkafolyamatok, de a belső kémkedés és a fojtogató érzés is mindennapi részévé válik. Ez a játék nem kér, hanem kérdezi: hogyan éreznéd magad, ha egy egész életen át egy szürke, lekezelő és kiábrándító rendszer részeként dolgoznál?

Amikor először hallottam a *Endless Ocean* címét, rögtön beugrott, hogy a Wii korszakában mennyire különleges volt ez a játék, ami inkább a nyugtató felfedezésre épített, mintsem az akcióra. Most, a *Luminous* verzióval a Switch-en, a játék próbál újra felfedezni egy régi receptet. De a kérdés az, hogy vajon a tenger mélységei most tényleg elnyelnek minket, vagy csak egy üres medencében úszkálunk a semmiben?

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de Pac-Man mindig is a videojátékok alapköve volt számomra. Az a játék, amit ha játszol, azonnal visszarepít az időben, és mindig elgondolkodsz, mi történhetett volna, ha a régi arcade gépeken valaki egyszer megpörgette volna a kis sárga hőst a battle royale műfajában. Erre próbált meg válaszolni a *Pac-Man Mega Tunnel Battle: Chomp Champs* – és hát, sajnos, nem igazán hozza el azt a "wow" élményt, amire vártunk.

Mi van, ha egy hack-and-slash nemcsak a pörögve darált ellenségekről szól, hanem egy misztikus, bibliai történetbe csomagolt művészeti alkotásról? Az *El Shaddai* valahol a művészeti videojátékok és a klasszikus akciójátékok határán egyensúlyozik, miközben elvarázsol a látványvilágával és a szürreális történetével. De vajon elég-e ez ahhoz, hogy egy szórakoztató játékot adjon a végén, vagy túl sokat áldozott a forma oltárán?