Rose & Camellia Collection

Papíron ez zseniális. Sőt, gyakorlatban is az – egy darabig. A Rose & Camellia Collection, amelyet Nyugaton a WayForward hozott el Switchre, egy Flash-játékos múltból kinőtt, abszurd slapfight-antológia, amely most érintőképernyővel és mozgásvezérléssel próbálja megidézni a „nemesasszonyi igazságszolgáltatás” legősibb formáját.

Öt játék… vagy inkább öt variáció

A csomag elvileg öt „különálló” játékot tartalmaz, de ez finoman szólva is túlzás. A menü maga is inkább szcenárióként hivatkozik rájuk, és nem véletlenül: mindegyik nagyjából ugyanarra a sémára épül. Egymás után pofonozunk végig öt-hat ellenfelet, akik leginkább abban különböznek, hogy mennyit bírnak.

A vezérlés mindig ugyanaz. Balra suhintás vagy Joy-Con lendítés: pofon. Jobbra suhintás vagy gomb + lendítés: kitérés. Vannak finomabb technikák, cselek és kontrák, de minden ebből a két alapmozdulatból nő ki. Elméletben letisztult, gyakorlatban viszont frusztrálóan pontatlan.

Amikor nem az ellenfél a gond

A mozgásvezérlés ötlete itt tényleg indokolt. Kevés olyan játék van, ahol a Joy-Con csapkodása ennyire tematikusan passzol a játékmenethez. És amikor működik, akkor mosolyogva csapsz oda egy fennhéjázó arisztokratának.

Csakhogy a Rose & Camellia teljes mértékben az időzítésre épít. És amikor a játék késve érzékeli a mozdulatodat, az nem apró hiba, hanem vereség. Túl sokszor éreztem azt, hogy nem az ellenfelem olvasott ki, hanem a vezérlés hagyott cserben. Ilyenkor a slapfight romantikája gyorsan szertefoszlik.

Technikai furcsaságok

A másik nehezen védhető probléma a töltőképernyők mennyisége. Meglepően gyakoriak, sokszor egyetlen átvezetőn belül is több van. Ezek az átvezetők ráadásul többnyire állóképek minimális animációval és szöveggel. Nehéz megérteni, mi indokolja ezt, főleg egy Switch-en, ahol ennél jóval komplexebb játékok is simábban váltanak jelenetet.

Abszurditás, ami mindent elvisz a hátán

Ahol a játék tényleg brillírozik, az a koncepció teljes vállalása. A történet egyre vadabb irányokat vesz: örökségi viták pofoncsatákkal, padlástérben lakó nagyasszony, aki misztikus pofonerejét adja át, világkörüli slapfight-turnézó szobalány, nindzsák és végül egy La-Mulana crossover, ahol már tényleg minden elszabadul.

Ez az anime-logika annyira következetes és elszállt, hogy végül elhiszed: ebben a világban tényleg minden problémát pofonnal oldanak meg. A karakterek vizuálisan emlékezetesek, a stílus végig friss marad, még akkor is, amikor a játékmenet már rég ismétli önmagát.

Rövid, és ezt nem is titkolja

Az igazi gond az, hogy a játék nagyon rövid. Mind az öt szcenárió végigjátszható nagyjából hat-hét óra alatt, és ebben már benne van az is, hogy néha újra kell próbálkozni a pontatlan irányítás miatt. Van ugyan helyi versus mód, de mivel minden karakter ugyanúgy működik, az egész inkább kozmetikai extra, mint valódi bónusz.

A speciális képességek, amelyeket néhány karakter felold, üdítőek, de túl későn és túl ritkán jönnek ahhoz, hogy igazán feldobják az összképet.

Zárás

A Rose & Camellia Collection egy olyan játék, ami rengeteget elnézet magának pusztán azzal, hogy mennyire abszurd és mennyire következetes ebben az abszurditásban. A látvány, a zene, a karakterek és az egész slapfight-ötlet szerethető és emlékezetes. Ugyanakkor a pontatlan irányítás, a túl gyakori töltések és a rövid játékidő komolyan visszahúzzák az élményt.

Ez nem rossz játék – csak túl drága és túl egyenetlen ahhoz, hogy gondolkodás nélkül ajánljam. Akciósan viszont simán megér egy próbát, már csak azért is, mert kevés játék van, ahol ilyen méltósággal lehet felpofozni valakit.