Teenage Mutant Ninja Turtles Arcade: Wrath Of The Mutants

Az elmúlt években kifejezetten jó volt teknőcnek lenni. A Shredder’s Revenge konkrétan visszaadta azt az érzést, amit gyerekként a félhomályos játéktermekben kerestem, a Cowabunga Collection pedig emlékeztetett rá, mennyire időtálló tud lenni egy jól összerakott beat ’em up. Ehhez képest a Teenage Mutant Ninja Turtles Arcade: Wrath of the Mutants olyan, mint egy korrekt iparosmunka egy olyan korszakban, ahol már láttuk, mire képes ez a csapat igazán.

Ez a játék eredetileg egy 2017-es arcade gép volt, és ez érződik is rajta. Nem rosszindulatúan mondom: egyszerűen minden porcikájában ott van az a „bedobod az aprót, végigtolod, mész tovább” mentalitás. Konzolon viszont ez már kevésbé áll jól neki.

Az első negyedóra: „oké, ez rendben van”

Amikor először kézbe vettem Switchen, dokkolva, kanapén ülve, még azt éreztem, hogy ez egy teljesen vállalható TMNT-élmény. Oldalra scrollozunk, ütünk-rúgunk, repülnek a Foot klán katonái, ismerős helyszíneken járunk – csatorna, TCRI, Dimension X, a kötelező körök megvannak. Ha valaki még sosem játszott teknőcös játékkal, ez egy teljesen barátságos belépő.

A gond akkor kezdődik, amikor leesik: ennyi. Egyetlen játékmód van, nincs igazi kampány, nincs ív, nincs az az érzés, hogy „még egy pálya, mert kíváncsi vagyok, mi lesz”. Öt szint, tetszőleges sorrendben, nagyjából másfél óra alatt kipörgethető. És ami ennél is fájóbb: nincs nagyon miért visszatérni.

A repetíció falának nekimegyünk

A beat ’em up műfaj alapvetően repetitív, ezt nem kell magyarázni. De a jó beat ’em up tudja, mikor kell egy új ellenségtípust, egy új ritmust, egy váratlan helyzetet bedobni. Itt viszont minden pálya szinte ugyanarra a sablonra épül. Más a háttér, más a színpaletta, de a játékérzet ugyanaz marad.

A boss harcok különösen beszédesek. Papíron tök jó, hogy ennyi ikonikus figura felbukkan, gyakorlatban viszont mind ugyanazt csinálja: lövés, ugrás, földcsapás, ismétlés. Rocksteady, Tiger Claw, Krang – mindegy, csak a skin változik. Egy idő után nem párbajnak érződik, hanem kötelező penzumként.

Négy teknős, egy mozgás

Ami igazán fájt, az a karakterek közti különbségek hiánya. Leo, Raph, Mikey, Donnie – mind ugyanúgy mozog, ugyanúgy üt, ugyanúgy viselkedik. Egyedül a „Turtle Power” animáció más, ami ráadásul mindenkinél képernyőt letakarító atombomba. Harminc éve tudták, hogy Donatello hosszabb botja mást jelent, mint Raphael nyers ereje. Itt ebből semmi nem jön át.

A harc emiatt lapos marad. Három gomb, minimális variáció, és hiányzik az a bizonyos „csak még egy próbát” érzés. Ráadásul egy enyhe input lag is nehezíti az egészet, ami egy ilyen műfajnál különösen bosszantó – amikor érzed, hogy most ütöttél, de a játék szerint még nem.

Ami működik – mert ilyen is van

Nem akarom földbe döngölni: technikailag a játék rendben van. Szépen fut, nem esik szét, a 2012-es animációs stílus rajongóinak kifejezetten tetszhet a látvány. A szinkronhangok visszatérése jópofa extra, még ha egy idő után a „Pizza Time!” hallatán ösztönösen halkítanék is.

Négyen a kanapén, egy délután alatt végigtolva simán el lehet vele lenni. Csak épp nem marad meg az emberben. Másnap már nehéz felidézni egyetlen igazán emlékezetes pillanatot is.

Zárás

A Wrath of the Mutants nem szégyenfolt, de nem is mérföldkő. Egy korrekt, de felejthető teknőcös beat ’em up, ami egy sokkal erősebb korszak árnyékában jelent meg. Ha ez lenne az egyetlen TMNT-játékod, azt mondanám: oké, elmegy. De szerencsére nem az – és pont ezért fáj egy kicsit, mennyire középszerű marad.