Planet Of Lana

Az Érzelmes Futás és a Szépség

Planet of Lana olyan játék, ami pontosan tudja, hogyan kell a látvány és a zene erejére építeni, hogy eladja magát. A játék látványvilága olyan, mintha a Studio Ghibli egy digitális festményének oldalán sétálnánk. Még az sem zavaró, hogy szinte minden egyenes vonalban csak futunk, miközben a háttérben a táj szépségei pörögnek, a zenekarok húznak, és az idegen világ minden egyes új rétege feltárul előttünk.

De nem ám csak egy látványos dioráma az egész. A játékmenet dinamikája olyan érzést ad, mintha a régimódi platformerek legjobb pillanatait élnénk újra. Gondoljunk csak a Prince of Persia-ra, ahol minden ugrás, minden egyes mozdulat magával ragadó ritmusban követte egymást. Itt is valami hasonlót kapunk, de mindez sokkal modernebb, sokkal simulékonyabb animációkkal.

A legnagyobb öröm, hogy Planet of Lana nem akar feltétlenül mindenáron nagy kihívást kínálni. Hogy is mondjam… inkább egy ilyen kellemes sétára hív minket, amit időnként egy-egy ügyességi feladat, vagy egy-egy körömfeszítő pillanat színesít. De amúgy semmi idegölő, semmi felesleges elakadás.

A Történet és a Segítők

A történet nem mondható túl bonyolultnak, és valahol ezt pont jól is csinálja. Egy idegen világ, egy fiatal lány, és a kaland, hogy megmentse barátját egy robotinvázió után. Az idegen segítő, akivel Lana együtt dolgozik, egy újabb elegáns visszautalás a klasszikus játékok szellemére, mint például az Another World vagy az Ico. A kis idegen persze nemcsak egy követő szerepben van, hanem konkrétan segít nekünk a feladványokban, és nem ritkán mi irányítjuk őt, hogy elérjük a célt.

A pályák nem túlzottan bonyolultak, de az interaktivitás, a platformozás és az irányítás mind-mind organikusan építkezik. Kiváló példa erre, amikor az idegen segítségével manipuláljuk a környezetet, vagy ha egy-egy ellenséget átirányítunk egy új pályarészhez. Planet of Lana egy olyan élményt kínál, amely az érzelmeket nemcsak a történetben, hanem a játékmenetben is képes átadni.

A Miért És A Hogyan

A játékmenet kissé egyenes, talán túlságosan is: sokszor úgy érezzük, hogy csak megyünk előre, miközben néha egy-egy ugráson kívül nem csinálunk semmi különöset. Itt érdemes lenne kicsit több trükköt beépíteni, hogy a futás ne váljon unalmassá. Emlékszem, a The Artful Escape című játékban épp egy egyszerű, de nagyszerű ötlettel adtak még egy plusz élményt a futás mellé egy gombnyomással elindítható gitárjátékkal. Planet of Lana-ban hasonló megoldás kifejezetten feldobhatta volna a tempót, hogy ne érezzük úgy, hogy végig csak futunk jobbra.

De, és itt jön a csavar: mindezt elnézem neki. A játék egyébként így is rendkívül szórakoztató, hiszen amikor nem kell teljes koncentrációval figyelni, könnyedén elmerülhetsz a csodás tájakban és a lenyűgöző zenében. Az esztétikai élmény önálló értékké válik, és kicsit talán elnézőek vagyunk a játékmenet monotóniájával szemben.