Ha valaki ránéz a *Runner3*-ra, könnyen rámondja: „oké, egy platformer”. Commander Video fut, ugrik, csúszik, rúg, minden stimmel. Csakhogy ez félrevezető. A *Runner3* **nem platformjáték**, hanem ritmusjáték – csak épp nem gitárnyakon pötyögök, hanem akadályokon. És amikor ez leesik, a játék hirtelen értelmet nyer, sőt: beszippant.
**Kevés játék tud ilyen gyorsan a gyomrodba költözni, majd ilyen következetesen kirángatni onnan a betöltőképernyőkkel.**
Az indie szcéna retro-mániája mára nagyjából olyan túlfőtt, mint egy vulkánban felejtett rántott csirke. Mindenki 8-bites vagy 16-bites grafikával jön, de a többségük csak *úgy tesz*, mintha régi lenne. Valójában ezek a játékok soha, semmilyen körülmények között nem futhattak volna le egy NES-en vagy SNES-en. Kevés a kivétel – **Shovel Knight**, **VVVVVV** –, ahol tényleg elhiszem, hogy ez akár egy elveszett kazetta is lehetett volna.
Mikor a Nintendo bejelentette a Hyrule Warriors-t, senki nem igazán tudta, mire számítson. Hogy a kedvenc franchise-ukra miért bízták egy külsős stúdióra a fejlesztést, azt sejtettük, hogy valami igazán különleges jöhet, de azt nem, hogy egy Dynasty Warriors-másolat egy Zelda lepelben. Az eredmény pedig valahol félúton van: a játék szórakoztató, pörgős, de nem mentes a hibáktól. Most, hogy megérkezett a Definitive Edition Switch-re, a képlet végre teljessé válik, de még mindig ott van az a kis csavar: nem minden vágyálom valósult meg.
A FRAMED-del az volt az első érzésem, hogy ezt nem játszani fogom, hanem *lapozni*, mint egy régi fekete-fehér krimit, csak itt én döntöm el, mi kerül a következő kockába.