Battle Chasers: Nightwar

Ritka az a JRPG, ami húsz óra után sem kér bocsánatot azért, hogy most kezd jó lenni – a Battle Chasers viszont már az elején kézen fog.

Ismerős terep, de nem poros

Ha papíron nézem, ez a játék a lehető legklasszikusabb receptből dolgozik. Egy csapat hős lezuhan egy titokzatos szigetre, eltűnt mágus, mana-anomália, központi falucska, térképes világjárás, ikonokra lépve induló harcok. Láttuk ezt már százszor, nagyjából a SNES-korszak óta.

És mégsem érződik fáradtnak. Ennek egyik oka, hogy a Battle Chasers nem japán gyökerű, hanem egy ’98-as amerikai képregényből nőtt ki. Ez finoman, de érezhetően megváltoztatja az ízét. A karakterek nem anime-sablonok, inkább westernes, képregényes figurák: kicsit nyersebbek, kicsit szókimondóbbak, és szerencsére ritkán csúsznak át melodrámába.

A csapat, akikkel együtt lélegzik a harc

Az induló hármas – Calibretto, Garrison és Gully – már az első órákban összerántja a játék flow-ját. Mindhárman mást tudnak, és hamar kialakul az a ritmus, amikor már előre érzem, melyik körben kinek mi a dolga. Később jönnek az új arcok, Knolan, Red Monika és a titokzatos vadász, de őszintén: nehéz elengedni azt a triót, amelyikkel megtanultam a játék nyelvét.

A harcrendszer klasszikus, de okosan modernizált. Normál támadásokkal túltöltést gyűjtök, amit manává alakítva szabadon el lehet költeni – de csak az adott csatában. Ez zseniális döntés, mert nem spórolásra nevel, hanem kísérletezésre. Nem érzem, hogy „most ne használd el, mert mi lesz később”, inkább azt, hogy most kell odacsapni.

Harc, ami üt – szó szerint

A Battle Burst rendszer szépen összefogja a csapatot. Amikor elszabadul egy-egy közös képesség, annak súlya van. A Switch HD rumble-je meglepően sokat hozzátesz: nem csak rezeg, hanem tényleg érzed az ütés lecsengését. Apróság, de az ilyen részletek miatt érződik gondosan összerakottnak az egész.

A Combat Knowledge mechanika is ügyes: ahogy harcolok egy ellenféltípussal, egyre több információt kapok róla. Ez nem didaktikus, hanem tanulásélmény. Nem a menü mondja meg, mit csináljak, hanem a tapasztalat.

Kazamaták, amik nem unnak meg

A véletlenszerűen összerakott dungeonök elsőre veszélyesnek hangzanak, de itt működik a dolog. Rövidek, feszesek, mindig bedobnak egy-egy kis csavart. Ráadásul a valós idejű elemek – csapdák, karakter-specifikus képességek – folyamatos figyelmet kérnek.

Tetszett, hogy bukás esetén nem büntet kegyetlenül a játék. Normál nehézségen egy boss után nem dob vissza fél órával korábbra. Ez megint csak azt üzeni: haladjunk, ne szenvedjünk.

Látvány és technika – szépséghibákkal

A festményszerű stílus kifejezetten jól áll neki. Néha a Bastion jutott eszembe, csak kevésbé melankolikusan. Színes, karakteres, sosem válik szürkévé. Switch-en viszont vannak döccenések: nagyobb területeken, esőben, hóban beesik az fps. Nem vészes, körökre osztott játéknál nem öl meg semmit, de érezhető.

A töltések rövidek, de gyakoriak. Megszokható, inkább csak emlékeztet rá, hogy ez nem egy technikai erődemonstráció.

Apró, de szerethető részletek

Külön mosolyt csalt az arcomra a digitális „szkennelt” kézikönyv. Kapcsok, jegyzetoldalak, mintha egy régi dobozos játék manualját lapozgatnám. Ilyenből ma már kevés van, és pontosan ezek a nüanszok árulják el, mennyire szerették ezt a projektet.

Zárás

A Battle Chasers: Nightwar nem akarja újraértelmezni a JRPG műfaját. Ehelyett fogja a jól ismert elemeket, kidobja a felesleges időrablást, és csinál belőlük egy feszes, élvezetes, harmincórás kalandot. Switch-en kisebb kompromisszumokkal, de nagyon is otthon érzi magát. Nem forradalom, hanem egy ritka, jól sikerült hagyományőrzés – és néha pont erre van szükség.