Milyen lehet, ha egy izmos mexikói pankrátor életre kel, hogy egy varázslatos platformerben megmentse a világot? A Guacamelee! Super Turbo Championship Edition pontosan ezt kínálja, és bár a koncepció elsőre őrültségnek tűnik, az eredmény egy olyan furcsa, mégis zseniális élmény, ami nemcsak a pankráció, hanem a mexikói kultúra minden szálát egyesíti. Képzeld el, hogy Diego Rivera festette volna meg a wrestlinget, és a mexikói halottak napja egy vidám kalanddá válik – mindezt egy 2D-s, színes, pörgős akcióban.

**Tíz év csend után ritka dolog történik: nem csak visszatér egy legenda, hanem eszébe jut, miért lett az.**

Azt mondani, hogy a **Mario Party** sorozat története hullámzó volt, nagyjából olyan, mintha azt mondanám: a Kék Villám kicsit gyors. A kezdeti, tenyérgyilkos N64-es részek után a széria évekig kereste önmagát, több-kevesebb sikerrel, gyakran olyan döntésekkel, amik után csak annyit kérdeztünk: *ezt most miért kellett?* A **Super Mario Party** viszont egyértelműen azt ígéri, hogy visszavisz minket a kompetitív, barátságromboló gyökerekhez – nem autókázás, nem ál-kooperáció, hanem rendes, vérre menő társasjáték. A kérdés csak az: tényleg sikerült-e.

Azt hiszem, elérkezett a pillanat, amikor nem csupán a FIFA sorozat Switch-verziójával kapcsolatosan, hanem úgy általában az EA-t illetően is elértem a határokat. Az a bizonyos „legyünk őszinték” érzés, amikor már semmit sem tudsz mondani, mert minden lépésükkel egyre jobban bizonyítják, hogy nem érdeklik őket a Nintendo játékosok. Igen, beszélek a FIFA 21-ről, és őszintén szólva, nem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek.