Super Smash Bros. Ultimate

Ritka az a pillanat, amikor egy játék nemcsak beváltja a címében tett ígéretet, hanem még rá is kontráz – a Super Smash Bros. Ultimate pontosan ilyen.

Ismerős ütés, új lendület

A Smash alapképlete nem változott, és őszintén szólva nem is kellett neki. Ugyanaz a kontrollált káosz, ugyanaz az érzés, amikor négy karakter egyszerre repül, pörög, robban, és senki nem tudja pontosan, mi történik – csak azt, hogy baromi jó benne lenni. A pályáról kirepülni még mindig megalázó, másokat lelökni még mindig katarzis. Ez a játék lelke.

De aki azt mondja, hogy ez „ugyanaz, mint eddig”, az vagy nem játszott eleget, vagy nem figyelt. Az Ultimate érzetre más. Gyorsabb, feszesebb, pontosabb. Nem Melee-szintű őrület, de minden mozdulatban ott van az a finomhangolás, amitől a Smash most végre igazán jól esik kézben. Régi motorosként ezt nem tudom nem értékelni.

World of Light – egy furcsa, de működő kaland

Az egyszemélyes módok közül a World of Light az, ami meglepett. Nem történetmesélésben akar nagyot mondani, inkább hangulatban és struktúrában. Kirby túléli a világvégét, én pedig egy akvarell térképen bóklászva csapok össze ismerős arcok „szellemeivel”. Elsőre furcsa, másodikra már beszippant.

A Spirit-rendszer ott jó, ahol játszik a szabályokkal: óriás ellenfelek, gravitációs hülyeségek, furán viselkedő AI-k. Nem minden harc emlékezetes, de amikor működik, akkor olyan érzés, mintha a fejlesztők folyamatosan azt kérdeznék: „na, ezt megoldod?” És általában igen. Vagy harmadszorra. Vagy tizedszerre.

A rendszer önszabályozó jellege külön pluszpont: túltolhatod magad, de akkor kevesebbet kapsz, vagy bevállalhatod a nehezítést extra jutalomért. Ez nem büntet, hanem játszani tanít.

Klasszikus mód, végre klasszikusan jó

A Classic Mode újragondolása az egyik kedvenc meglepetésem. Tematikus, önreflexív, néha kifejezetten vicces. Sonic például úgy kapja az arcába a saját múltját, hogy azon hangosan felnevettem. Ez nem forradalom, de végre van benne személyiség. Olyan, ami eddig hiányzott.

Multiplayer: a Smash igazi otthona

Bármennyire is tisztességes lett az egyjátékos tartalom, a Smash igazi terepe továbbra is a multiplayer. Kanapén, haverokkal, ordibálva – vagy online, meglepően stabilan. Igen, bele lehet futni lagba, de az esetek többségében az élmény döbbenetesen közel van az offline-hoz. Ez nem kis szó egy ilyen precizitást igénylő játéknál.

A Tournament mód, a szabályok elképesztő szintű testreszabhatósága, a menthető beállítások mind azt üzenik: játssz úgy, ahogy akarsz. Ez a fajta szabadság ritka, és nagyon Smash-kompatibilis.

Régi arcok, új köntösben

Az, hogy mindenki visszatért, önmagában is ünnep. Igen, még Pichu is. Az új karakterek nem tolakodóak, nincs köztük öncélú kísérletezés, mindenki beleillik a rendszerbe. A feloldás tempója pedig pont eltalált: gyakori, de mindig öröm.

Látvány, zene, technika

Ez a játék gyönyörű. Nem csak „Switchhez képest”, hanem úgy általában. És ami még fontosabb: hibátlanul fut. Akármi történik a képernyőn, nem roppan meg. A zene pedig… nos, ez már történelemóra. Klasszikusok újragondolva, tisztelettel, lendülettel. Olyan soundtrack, amit külön is jó hallgatni.

Zárás

A Super Smash Bros. Ultimate nemcsak a sorozat csúcspontja, hanem egy ritka példa arra, amikor egy hosszú múltra visszatekintő franchise tényleg mindent összegez, amit eddig tanult. Nehéz elképzelni, merre lehet innen továbbmenni – de most nem is kell. Ez így, ebben a formában, kerek.