Egy új bunyós játéknál mindig kell valami *plusz*, ami miatt az ember felkapja a fejét. Ha nincs a címben, hogy **Street Fighter**, **Tekken**, **Mortal Kombat** vagy **BlazBlue**, akkor bizony kell az a bizonyos egyedi csavar. A gond csak az, hogy az „egyedi” és az „ízléstelen gimmick” között néha hajszálvékony a határ. A **Fight of Gods** pedig nagy lendülettel rohan át ezen a határon, majd elesik a túloldalon.
**Mikor hallottál utoljára Travis Touchdownról?** Hát, több mint tíz éve, hiszen az utolsó főszámú *No More Heroes* játék 2010-ben jelent meg. Most pedig, a *Travis Strikes Again: No More Heroes*-al, ismét visszatért a konzolokra, és bár a legújabb rész nem teljesen folytatása a történetnek, hanem inkább egy **indie-ihlette kiegészítő** a sorozat világához, mégis olyan energia árad belőle, hogy nemcsak a régi rajongók, hanem a játékosok új generációja is felfedezhetik maguknak.
A **Bedtime Blues** tipikusan az a játék, amire ránézel, és azonnal beugrik egy másik.
**A YIIK az a játék, ami úgy néz a szemedbe, mint egy hajnali fórumposzt, és azt kérdezi: „na, te is itt ragadtál?”**
A *Feudal Alloy* tipikusan az a játék, amire ránézek, elmosolyodom, majd pár óra múlva azon kapom magam, hogy már fejben térképezem a világát. Egy indie Metroidvania, ami nem akarja újra feltalálni a műfajt, mégis van benne valami finoman különutas. Talán az egész alaphelyzet miatt: egy középkorias robotot irányítok, akinek a fejében egy hal úszkál egy vízzel teli tartályban. És ez teljesen komolyan van véve.