Kezdjük a legfontosabbal: az **Octahedron: Transfixed Edition** zenéje **brutálisan jó**. Olyan basszusok és techno törések dübörögnek benne, hogy már az első pályákon azon kaptam magam, hogy nem csak az ujjaim, hanem a fejem is bólogat. De ez nem puszta aláfestés. Itt minden szám tempója, minden BPM pontosan össze van hangolva a pályák veszélyeivel. Az eredmény egy olyan 2D platformer, ami egyszerre idézi meg a **Celeste** precizitását, a **Rez** audiovizuális flow-ját és a **Guitar Hero** ritmusérzékenységét.
**A játék, ami annyira szép, hogy elfelejted, hogy épp semmi érdekes nem történik.**
Hú, ha valamit, hát ezt nem mondhatom, hogy nehezen felejtettem el. A *The Shrouded Isle* olyan, mint egy sötét, szinte fojtogató szimfónia, amit nem mindenki tud értékelni. Mert itt bizony a sötétség nemcsak a történetben van jelen, hanem a képernyőn is, ami könnyedén elérheti, hogy három perc után bezárd a játékot – ha nem bírja a szemed. De ha túljutsz rajta, akkor egy olyan menedzsment szimulációt kapsz, ami igazán különleges.
Mi történik, ha két, erősen retro hangulatú, pörgős platformer találkozik a Switch-en, és mindezt egy **HD** csomagban tálalják? Képzeld el, hogy egy ideális világban van egy olyan játék, ami **megcsinálja a régi NES klasszikusok legjavát**, de nem érzi úgy, hogy már csak a nosztalgia szívja ki belőled a lelket. Na, ez pontosan a **Gunman Clive HD Collection**. És most képzeld el, hogy nemcsak az első részt, hanem a másodikat is megkapod egy csomagban. Két indie gyöngyszem egy áron. Elég jól hangzik, nem?
A tavalyi **Gear.Club Unlimited** egy tisztességes kísérlet volt arra, hogy a Switch végre kapjon egy komolyan vehetőbb, „realistább” autóversenyzős játékot. Mobilról érkezett, de legalább megszabadult a mikrotranzakcióktól és a telefonos nyűgöktől. Nem volt hibátlan, de volt benne potenciál. Abban reménykedtem, hogy a folytatás majd kisimítja az éleket.