Van valami igazán különleges abban, amikor egy játék nemcsak egy világot, hanem egy komoly erkölcsi dilemmát is kínál. A *Vampyr* nem csupán arról szól, hogy egy vámpírrá vált orvos sétálgat a ködös londoni utcákon, hanem arról a belső feszültségről, ami folyamatosan ott lappang: **meddig mehetsz el a hatalom és a gyengeség határán?**
A Gust Atelier-sorozata mindig is kicsit külön világ volt: nem világmegmentésről szóló trombitaszó, hanem műhelyszag, főzetek, apró célok, és az a fajta nyugodt tempó, amitől a modern JRPG-k egy része idegbajt kapna.
Mikor utoljára éreztem azt a bizonyos "régi iskola" feelinget, egy vérbeli twin-stick shooternél? Talán akkor, amikor a **Smash TV**-vel próbáltam meg elképzelni, hogyan lehetne még keményebben pörögni a képernyő előtt. A válasz nem más, mint a **Xeno Crisis**.
A *Close to the Sun* tipikusan az a játék, amire ránézel, és azonnal beugrik egy másik, sokkal nagyobb név – és sajnos ez az emlék végig ott liheg a tarkódon, miközben próbálsz elmerülni benne.
Az Into the Dead 2 már az első percekben világossá teszi, hogy itt nem gondolkodni fogok, hanem reflexből túlélni – csak kár, hogy ezt hatvan pályán keresztül ugyanúgy kéri tőlem.