Into The Dead 2

Zombik előre, agy hátra

Az alaphelyzet pofonegyszerű: a karakterem automatikusan rohan előre, nekem pedig balra-jobbra kell lavíroznom a csoszogó zombik között, miközben próbálom beosztani a lőszert. Néha elsütök egy sörétest, néha csak kitáncolok a karok közül, és megyek tovább, mintha egy végtelenített rémálomban lennék. Mellém szegődhetnek állatkísérők is – főleg kutyák –, akik időnként segítenek, harapnak, buffolnak, de a lényegen ez sem változtat sokat.

Ez tipikusan az a játékmenet, amit mobilon, két buszmegálló között még elnéznék. Switch-en, kanapén ülve viszont már hamar érzem, hogy ez bizony nagyon vékonyka.

Szép futás, tompa ütközések

A játék kinézete kifejezetten rendben van. A zombik, a környezetek, az effektek mind hozzák azt a komor, apokaliptikus hangulatot, amit egy ilyen témától elvárnék. Futás közben néha még jól is esik belenézni a ködbe vagy a naplementébe, mielőtt újabb élőhalott akadályozna.

A gond ott kezdődik, amikor biztos vagyok benne, hogy kitértem vagy fejbe lőttem valakit, a játék mégis elkap. Ezek az apró igazságtalanságok idővel elkezdik koptatni a türelmet, főleg úgy, hogy a rendszer eleve a folyamatos halálra van hangolva.

Történet van, csak minek

Van egy sztori is, rádióbeszélgetésekkel James és a menekülőben lévő húga között. Kipipálja az összes zombis klisét: szétszakadt család, reményfoszlányok, katonai kudarcok. Nem borzasztó, de teljesen kiszámítható, és inkább csak ürügy arra, hogy legyen miért végigrohanni újabb és újabb pályákon. Őszintén: pár szint után már nem is nagyon figyeltem rá.

A jutalom nem az élmény, hanem a következő jutalom

Az Into the Dead 2 igazi motorja nem a futás vagy a lövöldözés, hanem a feloldások rendszere. Fegyverek tucatjai várnak rám: pisztolyok, shotgunk, gépfegyverek, bazookák, íjak. Jól néznek ki, részletesek, de a használatuk alig különbözik egymástól. Nem tudok lábakat lelőni, nem tudok igazán taktikázni – csak lőni, amikor kell, és menni tovább.

A fejlesztések lassan csordogálnak, szinte könyörögnek a türelmemért. Minden pálya után inkább azt nézem, mennyit haladtam a következő unlock felé, nem azt, hogy mit éltem át az előző tíz percben. Ez nagyon erősen érződik azon, hogy ez a játék eredetileg free-to-play modellre készült.

Hatvan pálya, nagyjából egy élmény

A fő kampány hatvan szintből áll, és ha láttál ötöt, akkor nagyjából láttad mindet. Van néhány későbbi „trükk”: tornyok, speciális fegyveres részek, furcsa nehézségi kilengések – néha a későbbi pályák könnyebbek, mint a korábbiak –, de ezek csak rövid ideig tartó felvillanások egy nagyon lapos görbén.

A mellékküldetések valamivel érdekesebbek. Más karakterek, új helyszínek, néha emberi társak, akiket irányíthatok. Az egyik, egy lezuhant katonai gép környékén játszódó küldi kifejezetten felkeltette a figyelmem – egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy pontosan ugyanazt csinálom, csak más háttérrel.

Arcade mód, DLC-k és az ár kérdése

Van arcade mód is, ami feltekeri a nehézséget, és pontvadászatra épít. Teljesen oké extra, de semmit nem változtat a képleten. És itt érkezünk el a legnagyobb problémához: az árhoz.

Ez a játék Switch-en megdöbbentően drága. Olyan árszinten mozog, amit egyszerűen nem tudok komolyan venni egy auto-runnerért, ami mobilos free-to-play gyökerekkel bír. Ráadásul még fizetős DLC-k is jönnek, klassz licenszekkel – Ghostbusters, Night of the Living Dead –, de ezek már tényleg csak hab a tortán, amit eleve túlárazva kaptam meg.

Zárás – jó lenne ingyen, drága pénzért nem az igazi

Az Into the Dead 2 egy jól összerakott, csinos, technikailag korrekt játék. Pár percre még szórakoztató is. De Switch-en, ezen az áron egyszerűen nem tudom jó szívvel ajánlani. Túl repetitív, túl lassan jutalmaz, és túlságosan érződik rajta, hogy eredetileg nem erre a platformra, nem erre a közönségre szánták.

Telefonon, ingyen, reklámokat kerülgetve talán még elmenne. Konzolon viszont ez egy nagyon drága futás a semmibe.