Xeno Crisis

Milyen is a játékmenet?

Ha valami ismerős hangzik, az nem véletlen: a Xeno Crisis igazi tisztelgés a 16-bites éra előtt, amit a Robotron és a Smash TV alapozott meg. Az irányítás pofonegyszerű: a bal analóg karral mozogsz, a jobbal pedig tüzelhetsz. A cél? Elpusztítani a következő hullámot a szörnyekből, aztán mehetünk tovább. De ne hagyd, hogy a látszat megtévesszen: a játék nem sokkal több, mint egy virtuális öldöklés, és mikor azt mondom, hogy "kemény", akkor az tényleg azt jelenti, hogy kemény.

A játék nem is próbálja megmagyarázni magát. Az alapfelállás: egy kutatóállomás, amit elleptek a különféle idegenek. Te, mint egy dögös űrkatona, próbálod túlélni. A pályák vége felé persze mindig jön a nagyfőnök, aki nem éppen úgy bánik veled, mint egy kedves öreg néni. A dolog varázsa, hogy minden küldetés egyre brutálisabbá válik, és nehezen kímél meg. Mégis, ahogy pörög a játék, érezni lehet, hogy amit a fejlesztők csináltak, az nem véletlen: itt minden konkrétan ki van találva.

Miért izgalmas?

A játéknál az egyik legjobb döntés a limitált lőszer, ami különösen izgalmassá teszi a dolgokat. Igen, jól olvasod: a lőszer nem végtelen, és a legtöbb shooterrel ellentétben nem lőheted halomra az összes idegent, csak úgy, ahogy esik. Ha elfogy, jönnek a granátok, amik nem éppen az ideális megoldás, és ha minden kötél szakad, ott a közelharc, ami különösen izgalmasan életveszélyes. Bár elgondolkodtam rajta, hogy ez valahogy törte a flow-t, végül a nehézséghez igazítva mindez sokat hozzáadott a játékmenethez.

A procedurálisan generált pályák – hát, nem minden nap találkozunk ilyennel egy retro shooternél! – folyamatos frissességet biztosítanak, nem érződik monotonnak a játékmenet, és új kihívásokat kínálnak, ami jól jön, főleg, amikor már egyre komolyabb alien hullámokat püfölünk. Az egyetlen bajom, hogy a nagyfőnökök – noha mindegyik más és más – valahogy előre borítékolhatóan egy-egy falatnyi frusztrációt hoznak, amit egy kis felfrissülés formájában simán megoldhattak volna.

Co-op, ami felpörgeti a hangulatot

Mi is az, ami mindenből egy kicsit többet ad? Persze, hogy a kooperatív mód. Képzeld el, hogy a kedvenc haveroddal, egymásnak segítve, próbáljátok túlélni a hullámokat. És most figyelj: ha valaki meghal, az élő játékos felélesztheti. Végre egy olyan co-op mód, ami nem csak az alap élmény mellé pakolja oda a "csak úgy" bónuszokat, hanem szétrobban a gép, és tényleg azt érzed, hogy ha nem koordináltan pörögtök, akkor mindketten a földön landoltok. Az élmény mintha a 90-es évek arcade feelingjét keverné a mai világ realitásával, és erre szükség is van, hogy ne érezd úgy, hogy már egyedül elég nehéz lenne.

Hol törik meg a varázslat?

A játék nehézsége egyértelműen a legnagyobb húzóereje, viszont egyben a legnagyobb hátránya is. A végtelen próbálkozások és a folyamatos újrakezdés frusztráló, különösen akkor, amikor már deep progress-t értél el. Azt elismerem, hogy ez egy régi iskola dizájn, de mikor már az idegeim a határon vannak, egy kis átgondolás nem ártott volna a modern játékelemekkel (mint például a checkpointok), hogy ne kelljen újra- és újra átküzdeni magam az első pályákon. Sőt, a legnagyobb bossfightok előtt kicsit túl nagy a frusztrációs faktor, hogy minden egyes kis hibát büntet a játék, és emiatt nem igazán van meg az a flow, amit egy igazi klasszikus shootertől várnál.