Van az a pillanat, amikor a kedvenc Star Trek szereplőd fényes csillagként tündököl előtted, és te teljes elragadtatással készülsz arra, hogy belevágj a harcba, ám pár perc után rájössz, hogy a csillag az nem más, mint egy égő parázs, ami sosem fog elégni. A *Star Trek: Legends* nem rossz játék, de ennél többet elvártunk volna – főleg, ha már az Enterprise legénysége is itt díszeleg.
A Cave neve nálam mindig egyet jelentett azzal az érzéssel, amikor a képernyő már rég tele van lövedékkel, én mégis *látom az utat*. A DonPachi–DoDonPachi vonal nem egyszerűen egy sorozat, hanem egy fejlődési ív: Toaplan-ízű kezdetek, majd egyre sűrűbb, agresszívebb, precízebb danmaku. A **SaiDaiOuJou** ennek a végállomása. Az utolsó Cave arcade shooter. És ezt pontosan érzi is az ember játék közben.
A *Chernobylite* 2019-ben jelent meg, és rögtön volt egy olyan aduásza, amire felkapja a fejét az ember: a játék világát **a valódi csernobili zónáról készült 3D szkennelések alapján** építették fel.
Itt van egy játék, ami egy pillanatra sem engedi, hogy levegőt vegyél, és bár lehet, hogy elsőre elgondolkodsz rajta, miért hozok össze egy *Wario Land* klónt, biztosíthatlak, hogy Antonblast nem csak egy újabb másolat.
Van az a pillanat, amikor egy játék több, mint egy játék. A *Pine* pontosan ezt akarja elmondani, csak épp a játék nem feltétlenül lesz szórakoztató közben. Képzeld el, hogy egy elhagyatott erdőben élsz, a fákat vágod, kertet művelsz, és szobrokat faragsz a nőnek, akit elveszítettél. Ez az élet, ami elég sokáig kitart, miközben a történet egy komoly terhet, a gyászt és a veszteséget próbálja ábrázolni – de vajon jól csinálja?