Chernobylite Complete Edition

Ez nem csak jól hangzó marketingfogás volt, hanem PC-n és erősebb konzolokon tényleg működött is – ködbe burkolózó romok, nyomasztó fények, tapintható tragédia minden sarkon.

Switchen viszont ez az egyedi erősség sajnos tompul. Nem tűnik el teljesen, de a vizuális visszabutítás annyira érezhető, hogy pont az vész el belőle, ami különlegessé tette. És ez fáj, mert a Chernobylite-ban lenne potenciál.

Történet: ez az, ami igazán működik

Ha van terület, ahol a játék egyértelműen erős, az a narratíva. Igor Khymynuk története – aki eltűnt feleségét, Tatyánát keresi a zónában – kifejezetten jól van felépítve. Hallucinációk, emlékfoszlányok, idővel játszó ötletek, és egy egyre komorabb út a csernobili erőmű felé, ahol Tatyánát utoljára látták.

Ez nem egy klasszikus túlélőhorror-sztori, inkább lassan kibontakozó pszichológiai rejtély, és ebben a játék meglepően magabiztos. Vannak kifejezetten erős pillanatai, amikor a történet és a helyszín végre összeér, és ilyenkor el tudtam felejteni a technikai gondokat. Sajnos nem tart sokáig.

Irányítás: itt vérzik el a Switch-verzió

Ritkán mondok ilyet, de a Chernobylite ordít a mozgásérzékelős célzásért. És mivel nincs benne, marad a jobb analóg kar – ami ebben az esetben egyszerűen nem jó.

Bármit állítottunk:

• érzékenység
• dead zone
• célzássegítés

nem találtuk meg azt a pontot, ahol a lövöldözés kényelmes lett volna. A végeredmény rendszeresen az lett, hogy:

• az égboltot lőttük,
• vagy kínosan lassan fordultunk rá az ellenfélre,
• miközben ő már rég eldöntötte a sorsunkat.

Pedig a játék elvileg a lopakodást erőlteti, nem a nyílt harcot. Csakhogy a stealth itt leginkább abból áll, hogy guggolva, csigalassúsággal araszolok minden ellenfél mögé. Ez eleinte feszült, később inkább fárasztó. Nem csoda, ha az ember idővel inkább lőni próbálna – csak hát az sem öröm.

Halál és következmények: egy rossz loop

Sokat haltunk meg. És a halál itt furcsa módon nem büntet igazán, inkább ismétel. A legtöbbször elfognak, elveszik a felszerelésem, és ugyanabban az ellenséges bázisban kell kiszabadulnom. Van mögötte történeti magyarázat, és minimális variáció, de pár alkalom után már pontosan tudtam, mi fog történni.

Ez megtöri a lendületet. Igen, lehetne mentés-visszatöltéssel elkerülni, de egy túlélőjátéknál nem jó érzés, ha a rendszer arra ösztönöz, hogy játékon kívüli megoldásokhoz nyúljak.

Túlélés, építkezés, grind

A bázisépítés, az emberek menedzselése és a zónába való portyázás eleinte kifejezetten beszippant. Gyűjtögetés, craftolás, fejlesztések – minden megvan, amit a műfaj megkövetel. Egy ideig működik is, aztán lassan grinddé válik.

Ha szereted ezt a loopot, és nem zavar az ismétlés, akkor a Chernobylite még mindig tud adni valamit. A rendszerek önmagukban rendben vannak, csak nincs meg az az extra réteg, ami hosszabb távon frissen tartaná őket.

Technikai állapot

Ami a legnehezebben védhető: a stabilitás. Bár az fps többnyire elfogadható, 15–20 óra alatt közel egy tucat crash egyszerűen túl sok. Szerencsére egyszer sem vesztettünk haladást, de ez nem mentség. Egy ilyen atmoszférára építő játékban különösen romboló, ha a feszültséget egy váratlan összeomlás töri meg.

Zárás

A Chernobylite Switchen egy fájdalmasan kompromisszumos élmény. Van benne egy eredeti, jól felépített történet, egy különleges helyszín, és néhány valóban erős hangulati pillanat. De mindezt túl sok minden húzza vissza: a gyenge célzás, a repetitív halál-loop, a stealth erőltetettsége, és a gyakori összeomlások.

Ez egy játszható port, de nem egy ajánlható élmény mindenkinek. A megfelelő játékos – aki türelmes, szereti a lassú túlélést, és hajlandó elnézni a technikai gondokat – találhat benne értéket. Én inkább azt éreztem, hogy egy jobb verzió árnyékában játszom.