World Of Goo 2

Tizenhat év után ritka pillanat, amikor egy folytatás nem csak visszahozza az emlékeidet, hanem finoman rá is cáfol arra, ahogy az eredetire emlékeztél.

Goo, ahogy emlékszünk rá – és ahogy valójában kinéz

A World of Goo annak idején Wii-n pont jókor jött. Fizika, humor, furcsa melankólia, és az a fajta játékosság, ami nem akart többnek látszani annál, ami. A második rész pontosan ezt viszi tovább. Nem forgatja fel az alapokat: továbbra is Goo-golyókból építesz mindenféle életveszélyes szerkezetet, hogy minél több nyálkát juttass el a csőig. Igen, ezt a mondatot még sokszor le lehetne írni.

Ami viszont azonnal feltűnt, az a vizuális „glow-up”. Nem harsány, nem hivalkodó, de minden él: a színek mélyebbek, az animációk puhábban rezegnek, az egész olyan, mint amikor egy régi CRT-t lecserélsz egy modern kijelzőre, de ugyanazt a játékot futtatod rajta.

Ismerős gúny, friss szurkálódás

A történet ott folytatódik, ahol abbahagytuk, és a Tomorrow Corporation-féle finom cinizmus is visszatér. A fogyasztói társadalom kifigurázása most aktuálisabb, de szerencsére nem válik prédikációvá. Inkább ott van a háttérben, a táblákon, a félmondatokban, pont annyira, hogy elmosolyodj rajta, miközben épp összeomlik a tornyod.

A folyékony Goo mindent megváltoztat

Az igazi újdonság a folyékony Goo. Elsőre apróságnak tűnik, de valójában teljesen új gondolkodást hoz. Szivattyúzol, csatornázol, újraformálsz. Egyes Goo-golyók felébrednek tőle, mások nőnek, zsugorodnak, átalakulnak. Ez az egész rendszer olyan természetesen simul bele a játékmenetbe, mintha mindig is itt lett volna.

Kár, hogy nem minden új ötlet kap elég teret. A növekvő és zsugorodó Goo-golyók például inkább csak ízelítők. Érezni bennük a potenciált, de a játék ritkán kéri számon rajtuk igazán, hogy mit tudnak. Bezzeg a „sajtszerű”, kőkemény Goo-k remekül működnek: tartós tereptárgyakat csinálni velük kimondottan jó érzés.

Flow, kihívás, újrajátszhatóság

A pályák megoldása továbbra is öröm. Nem csak azért, mert sikerül, hanem mert rájössz, hogyan kell. Az opcionális kihívások – több Goo begyűjtése, kevesebb lépés, időre teljesítés – még mindig kiválóan működnek. Nem kötelezőek, de ott motoszkálnak a fejedben, és visszahívnak.

Az első három fejezet végig jól adagolja az újdonságokat, aztán a harmadik végére kicsit lankadt a figyelmem. Azt hittem, ennyi volt. Aztán jött a negyedik fejezet, ami minden szempontból elszabadul. Nem mondok róla semmit. Csak annyit: ritkán fordul elő, hogy egy játék ilyen határozottan felráz.

Irányítás: a gyenge pont

És akkor beszéljünk a bosszantó részről. Joy-Con mozgásvezérlés vagy érintőképernyő. Ennyi. A Wii idején ez működött, most viszont a Joy-Con pontatlansága és a kapcsolat bizonytalansága gyakran törte meg a flow-t. Újraközpontosítás, akadozás, bosszúság. Nem végzetes, de idegesítő.

Érintőképernyőn sokkal jobb a helyzet, viszont ott meg az ujjaid lógnak bele a képbe, és néha pont ott, ahol nem kéne. Az, hogy ennek ellenére végigvittem, sokat elmond a játék erejéről – de attól még hiba marad.

Teljesítmény: Switch a határon

Amikor elszabadul a Goo, a képkockaszám is elszabadul… lefelé. Nyugodt pillanatokban 60 fps, nagyobb káosznál viszont simán beesik 20–30 környékére. Kéziben valamivel stabilabb, de látszik, hogy a Switch itt már izzad.

Zárás

A World of Goo 2 pontosan az a folytatás, amit egy klasszikus megérdemel. Nem forgatja fel az alapokat, de okosan bővíti őket. Vannak idegesítő döntései, vannak kihagyott ziccerei, de a magja olyan erős, hogy nehéz lenne nem ajánlani. Ez még mindig Goo – csak egy kicsit folyékonyabb, furcsább és merészebb, amikor igazán kell.