Unicorn Overlord

Ez nem a történetével akar elsősorban lenyűgözni. Ez egy rendszerjáték. Egy olyan, ahol a gondolkodás önmagában jutalom.

Egy bukott királyság romjain

A nyitány klasszikus: Cornia királysága elbukik, Valmore tábornok puccsa sikeres, a fiatal herceg, Alain menekül, hogy majd évekkel később visszatérjen és felszabadítsa a kontinenst. Tíz év ugrik az idő, Alain pedig egy felszabadító hadsereg élén kezdi visszahódítani Fevrith földjeit az öt nemzetre kiterjedő Zenioran uralom alól.

Ez a keret szolgál alapul mindenhez, de már az elején világos, hogy a hangsúly nem a politikai intrikákon vagy morális szürkezónákon van. Itt a háború inkább ürügy arra, hogy elképesztően kifinomult csatákat vívjak, egymásra épülő rendszerekkel.

Vanillaware-iskola: gyönyörű, és kész

Az első órákban nehéz nem csak bámulni a képernyőt. Az Unicorn Overlord pontosan az, amit a Vanillaware névtől elvárok: kézzel rajzolt karakterek, részletgazdag animációk, festményszerű tájak, és egy zeneanyag, ami azonnal beül a fülembe. Switch-en játszottam végig, nagyrészt kézben, és közel 60 óra alatt egyetlen technikai problémába sem futottam bele.

Igen, PS5-ön élesebb és gyorsabban tölt, de ez az a fajta játék, ami kifejezetten jól áll handheld módban. Gondolkodós, babrálós, „még egy csata lefekvés előtt” típus.

Térképek, amik gondolkodásra kényszerítenek

Már az első komolyabb ütközeteknél látszik, hogy ez nem Vanillaware első taktikai rodeója. A pályák nem csak üres hadszínterek: elágazó útvonalak, különböző tereptípusok, őrtornyok, balliszták, katapultok, szűk átjárók és kerülőutak. Minden térkép más logikát kíván.

Az ellenfelek sem csak statisztikák. Kezdetben egyszerűbb egységek jönnek: lovasok, pajzsos hopliták, mágusok. Gyorsan megtanulom, ki mire érzékeny – a lovasság repülők ellen gyenge, a páncélosokat a mágia bontja meg. Aztán jönnek az összetett egységek: egy Doom Knight vezeti a sort, mögötte vadászok, akik leszedik a griffeket az égről. Innentől nincs „egy jó megoldás”, csak jó előkészítés.

Az egységek lelke: Tactics

A harcok különlegessége, hogy nem körökre osztva hozok döntéseket. Én a térképen mozgatom az egységeket, a csaták pedig automatikusan zajlanak le – a kulcs az előre beállított Tactics rendszer. Ez nagyon emlékeztet a Final Fantasy XII Gambitjeire: feltételekhez kötött akciók, aktív és passzív képességek, reakciók.

Eleinte el lehet lenni az alapbeállításokkal, de ahogy nő a tét, muszáj belenyúlni. Íjászok priorizálják a repülő egységeket. Sámánok gyengítik a páncélosokat. Papok tisztítják a debuffokat és időben gyógyítanak. Felszerelés is adhat új Tactics-opciókat, és egy egység akár öt karakterből is állhat.

Amikor ez az egész összeáll, és előre látom a csata kimenetelét, majd végignézem, ahogy a rendszer pontosan úgy működik, ahogy megterveztem – na, az az élmény ritka. Ez a fajta elégedettség az, ami miatt az Unicorn Overlord egy valódi játszótér a mániákus barkácsolóknak.

Nem csak csatákból áll a világ

A világtérkép meglepően sok mindent kínál. Fő- és mellékküldetések mellett vannak Overworld Questek, titkos szentélyek, mágikus jelek, bányák saját minijátékkal. Városokat lehet újjáépíteni, őrséget állítani, anyagokat gyűjteni, hajóval eljutni rejtett területekre.

És ott vannak a Rapport beszélgetések. Rengeteg. Meglepően sok. Karakterek közti kapcsolatok alakulnak ki közös harcok, ajándékok, közös étkezések révén. Van köztük komoly, humoros, sőt romantikus is – de sosem tolakodó. Inkább Fire Emblem hangulatú, mint Tactics Ogre-féle súlyos dráma.

A történet – korrekt, de nem emlékezetes

Ha van gyenge pont, az a narratíva. Nem rossz, csak… egyszerű. Túl sok a „mágikus befolyás” és a deus ex machina, főleg az elején. Később, például Bastoria havas vidékein, javul a helyzet, de sosem lesz igazán mély politikai eposz. Ez nem Final Fantasy Tactics.

Szerencsére a karakterek szerethetőek, és a párbeszédek rövidek, így ritkán ül le a tempó. A fókusz mindig visszatalál oda, ahol a játék igazán erős: a rendszerekre.

Zárás

Az Unicorn Overlord nem akar mindent egyszerre megváltani. Ehelyett fog egy csomó összetett mechanikát, elképesztően elegánsan összefűzi őket, és hagyja, hogy elveszítsem bennük az időérzékemet. Ez egy olyan taktikai RPG, ami elsőre ijesztőnek tűnhet, de hihetetlenül jól tanít, és cserébe függőséget okoz.

Vanillaware ezzel a játékkal végleg bebizonyította, hogy nem csak vizuális mesterek, hanem rendszerdizájnban is az élvonalban vannak. Ha szereted a gondolkodós, mély, mégis élvezetes stratégiát, ezt vétek kihagyni.