Top Racer Collection

Top Gear, csak nem mondjuk ki hangosan

Ha a SNES-korszakban már koptattad a gombokat, a Top Gear név hallatán valószínűleg beugrik az a jellegzetes, Out Run-ízű, autópályás száguldás, ahol a cél egyszerű: a rajtrács végéről valahogy előreverekedni magad a káoszban. A Top Racer Collection lényegében ezt hozza vissza – csak épp úgy tesz, mintha nem az lenne. A név sehol, helyette a japán címek: Top Racer, Top Racer 2, Top Racer 3000. Nem nehéz kitalálni, miért: manapság a jogászok gyorsabban váltanak sávot, mint te turbóval.

A csomagban elvileg négy játék van, de erről majd később, mert előbb beszéljünk arról, miért működik még mindig ez az egész, ha épp nem csúszik szét.

A recept régi, de a szaga ismerős

Mindhárom fő játék ugyanarra a gerincre épül: választok autót, a mezőny végén kezdek, és a forgalom tengerén át próbálok felkapaszkodni az élre a futam végére. Van benne az a klasszikus arcade-íz, amikor nem finomkodsz, hanem helyet csinálsz magadnak két kamion és egy kanyar között.

A pályák hosszabbak, néha az üzemanyag is beleszól, és a megoldás a régimódi: kiállsz, vagy felszedsz pályán lévő cuccokat – játéktól függően. Nem szimulátor, nem is akar az lenni. Ez az a világ, ahol az autó inkább karakter, mint gép, a sebesség pedig inkább hangulat, mint mérhető adat.

Top Racer 3000: sci-fi matricával, ugyanazzal a lélekkel

A legnagyobb kilengés a Top Racer 3000, ami a „menjünk a jövőbe” iskolát választja: 12 kitalált bolygó, 330 mérföld/órás tempó, és olyan dizájn, ami valahogy mégis gyanúsan „ezer évvel ezelőtti autó” marad. De őszintén: ez a része inkább díszlet. A vezetés, a logika, a tempóérzet nagyjából ugyanaz, és ha az egyiket megtanulod, a másik kettőhöz nem kell új agyat növesztened.

Ez egyszerre előny és hátrány: jó, mert gyorsan otthon vagy, és hamar jön a flow; kevésbé jó, mert a csomag nem ad három teljesen eltérő élményt, inkább három variációt ugyanarra a témára.

Az új menü olyan, mintha egy másik játék indítaná el a régit

A válogatás egyik első „modern” húzása, hogy nem az eredeti menükben turkálok. Van egy saját, friss menürendszer, ahol kampányt, gyors futamot, időfutamot választok, beállítom az autót, váltót, megadom a nevem, és csak a rajt előtt ugrik át a cucc emulációba.

Ez alapvetően működik, csak épp kicsit olyan, mintha valaki egy új előszobát épített volna egy régi lakás elé, de a küszöbön még mindig megbotlasz. Néha indokolatlan töltések jönnek, és az egész váltás kissé darabos. Nem tragédia, csak… furcsán steril.

Online mód: miért van itt?

Van online, lehet szobát csinálni, csatlakozni – elméletben. Gyakorlatban nálam ez jelen állapotában inkább dísz, mint funkció: próbálkozol, és nem történik semmi. Persze lehet, hogy megjelenés után kisimul, de a Switch életciklusának ezen a pontján azért felteszem a kérdést: tényleg erre ment el az energia? Főleg egy ilyen réteges, retrós csomagnál, ahol a közönség fele úgyis single-ben akar nosztalgiázni.

Képernyő, filter, és a „VHS nosztalgia”, amit senki nem kért

Az emulációs beállítások hozzák a kötelezőt: képméret, szűrők, keretek. Csakhogy kéziben az „Original” méret nevű opció konkrétan viccesen kicsi, így marad a teljes magasságra húzás. Szerencsére nem csillog-villog zavaróan a kép, de akkor is: ez így inkább kompromisszum, mint választás.

A CRT filter pedig… hát, hogy mondjam szépen: olyan, mintha nem egy régi tévén játszanék, hanem egy megnyúzott kazettáról nézném felvételről. Az a furcsa billegés inkább rombolja, mint építi a hangulatot. Én szeretem a retro trükköket, de csak akkor, ha nem néz ki úgy, mintha a kép rosszul lenne.

A nagy klasszikus gond: turbónál jön a diavetítés

A legnagyobb gubanc viszont nem is a csomag bűne, hanem az eredeti játékoké: darabos framerate. Amikor megnyomod a boostot, és a sebességnek el kéne szabadulnia, a táj nem elsuhan, hanem… kockánként elmeséli, hogy merre jársz. Ilyenkor a kontroll is nehezebb, mert az egész kevésbé folyamatos, kevésbé ösztönös.

És itt jön a csavar: ez anno is ilyen volt. Az emuláció pontos, csak épp az a fajta pontosság, ami néha nem szívesség. A veteránok legyintenek, mert így emlékeznek rá, az újak meg lehet, hogy csak néznek, mint akik először látnak 16 bites sebességmámort „töltőképernyőkkel” megoldva.

A „negyedik játék” és a kamu bajusz esete

Na és akkor a negyedik cím: Top Racer Crossroads. A kiadó szerint „vadonatúj”. Én meg erre azt mondom: persze, és a Turbo rágógumi is egészséges étkezés.

Ez nem új játék, hanem az első rész ROM hackje, ahol az autók sprite-jait kicserélték pár Horizon Chase-es kocsira. A pályák ugyanazok, a zene ugyanaz, minden ugyanaz. Ez az a trükk, amikor feltesznek egy műbajuszt a régi haverra, és bemutatják, hogy „ő itt az ikertestvér”. Nem haragszom érte halálosan, de nem is tudok rá bólogatni.

Kinek éri meg?

Ha te azok közé tartozol, akiknek a Top Gear annak idején hétvégi menetrend volt, akkor ez a csomag egy kényelmes kifogás arra, hogy újra elővedd. A lényegi játékmenethez nem nyúltak, a zene még mindig ül, az arcade száguldás még mindig adja azt a jellegzetes, egyszerűen érthető örömöt.

Ha viszont most találkozol először ezzel a világgal, és nincs érzelmi kötődésed, akkor őszintén: én inkább a Horizon Chase Turbo felé néznék. Ugyanazt a szellemiséget hozza, csak simábban fut, jobban néz ki, és a zenéje is hálásabban ragad be a fejedbe. Olyan ez, mint amikor megmutatod valakinek a kedvenc régi kazettádat, és ő azt mondja: „oké, de Spotify-on tisztábban szól”.

Zárás

A Top Racer Collection egy korrekt visszahozása három (és fél) SNES-es klasszikusnak, de a csomagolás néhol esetlen, a filterek felemásak, az online jelenleg inkább kérdőjel, és a „negyedik játék” sztorija kicsit kínos. Viszont amikor elkapom a ritmust, és a mezőnyön átszlalomozva beérek a célba, érzem, miért szerettük ezt annak idején.

Csak hát ma már tudom, hogy a nosztalgia is akkor a legjobb, ha nem rángatja meg közben a képet egy képzeletbeli VHS-lejátszó.