Tony Hawk's Pro Skater 1 + 2

Van az az érzés, amikor két percig minden a helyén van az életedben – na, a Tony Hawk ezt az érzést konzerválta, és most Switch-en is kinyitod, mint egy dobozos üdítőt.

Két legenda, egy csomag, nulla magyarázkodás

A Pro Skater és a Pro Skater 2 azok közé a játékok közé tartozik, amiket nem kell bemutatni – kb. mint a Tetris vagy a FIFA menüjében a „kezdés” gomb. A hírnevük megy előttük, és jogosan: ezek azok a pályák, amiket úgy is felismersz, ha fél szemmel nézed, és azok a trükkhangok, amik azonnal beindítják az agyadban a dopaminkarbantartást.

A remake viszont nem csak annyi, hogy „szebb lett”. Itt látszik, hogy valaki értette, mitől működött eredetileg, és azt modernizálta, nem cserélte le. Olyan ez, mint amikor a kedvenc régi cipőd kap egy új talpat: ugyanaz a forma, csak nem fáj benne járni.

A Switch-kérdés: felemelt kéz vagy földre érkezés?

A nagy para mindig az, hogy a Switch mennyit bír el ebből. A válasz: meglepően sokat. A játék stabil 30 fps-sel fut, és ami ennél is fontosabb: nem érződik „olcsó utánérzésnek”. Nem találkoztam olyan jellegű dadogással vagy bughalmazzal, ami kizökkentene abból a flow-ból, amit a Tony Hawk konkrétan tankönyvi szinten tud.

Dokkolva is rendben van, kézben is rendben van, és ez ennél a játéknál kulcs: mert ez nem egy „majd megszokom” típusú élmény, itt minden a kontrollon áll vagy bukik. A THPS akkor jó, ha a deszka úgy reagál, mint a gondolat. És itt reagál.

A pályák: régen üresek voltak, most élnek

A régi pályák azért voltak zseniálisak, mert a képzeleted töltötte ki őket. Tudtad, hogy ott a suli, ott a raktár, ott a San Francisco, és a többit hozzáköltötted. A remake itt okosan nem írja felül a memóriád, csak rárajzol.

Most már minden tele van apró részletekkel, amik nem tolakodnak, csak életet adnak. Nem lett belőlük nyílt világ, nem lett belőlük „túldíszített múzeum” – egyszerűen olyan, mintha ugyanazt a helyet végre rendesen megvilágították volna.

A trükkök nyelve: ugyanaz a mondat, csak több szókincs

A Tony Hawk varázslata mindig az volt, hogy két perc alatt kis történeteket mesélsz a pályán: felugrás, grind, kézrándítás, manual, még egy ugrató, még egy rail, és a végén ott a pontszám, mint a mondat végi pont.

A remake hozzáad pár olyan mozdulatot, ami későbbi részekből ismerős – revert, spine transfer, wall plant – és ettől a mondat hirtelen hosszabb lesz, de nem bonyolultabb. Inkább olyan, mintha a játék végre engedné, hogy a lendületet ne törd meg, hanem átkösd. A kombók megnyúlnak, a kreativitás kinyílik, és egyszer csak azon kapod magad, hogy nem is a célokat csinálod, csak „zenélsz” a pályán.

És ha valaki régi vágású, az visszakapcsolhat klasszikus kontrollokra, szűkebb mozdulatkészletre. Ha valaki új, kap segítségeket. Ez a rész különösen korrekt: nem aláz, nem hősködik, csak odateszi a kapaszkodót.

A kétperces függőség ma is működik

A pályák felépítése ma is zseniális. Az első pár runban még minden túl sok: csillogó gyűjtögetnivalók, veszélyes peremek, rámpák, furcsa szögek. Aztán egyszer csak történik valami: elkezded útvonalként látni a pályát, nem díszletként.

A S-K-A-T-E betűk, a kazetták, a kisebb feladatok szépen rávezetnek, hogy mit hol lehet összekötni. És mire észbe kapsz, már nem az a kérdés, hogy megcsinálod-e, hanem hogy mennyire stílusosan.

Tartalom, ami nem csak dísz

Nem fogok úgy tenni, mintha nálam a Create-A-Park lenne az élet értelme, de jó tudni, hogy ott van, és tényleg tudja szívni az órákat. A single player módok teljesek, a kihívások és a fejlődésérzet összefogja a két játékot, nem két külön „menüpont” az egész, hanem egy egységes csomag.

A többjátékos rész papíron teljes, de én itt a Switch-es megjelenéskori „majd meglátjuk” polcra teszem: nem az én tesztidőmben dőlt el, hogy online mennyire stabil, mennyire népes. A lényeg nekem úgyis az, hogy egyedül is tökéletesen működjön az élmény – és működik.

Ami nem tökéletes, de nem is tragédia

Nyilván nem néz ki úgy, mint erősebb gépeken. Van némi mosott textúra, néha pop-in, és a boltban nézegetve az itemeket előfordul, hogy késve élesedik a kép. A töltések is tudnak hosszabbak lenni, és a kamera néha szűk helyeken kicsit idegesítő, mint egy túlbuzgó operatőr.

Csakhogy ezek nálam mind másodlagosak, mert a Tony Hawknál az első kérdés mindig az: érzem-e a deszkát? Itt igen. És onnantól a többi csak apró karcolás a lakkrétegen.

Zárás

A Tony Hawk’s Pro Skater 1 + 2 Switch-en nem valami bátor kompromisszum, hanem egy meglepően magabiztos port. Két klasszikus, modern köntösben, úgy, hogy közben nem veszíti el a lényegét: a kétperces, tiszta, koncentrált flow-t, amitől annak idején rászoktunk.

Ha csak egy arcade sportjátékot tartanék a gépemen, amihez bármikor vissza lehet nyúlni öt percre vagy két órára, ez ott lenne a topban. És igen: „még egy run”.