Teenage Mutant Ninja Turtles: The Cowabunga Collection

Ritkán fordul elő, hogy egy retrógyűjtemény nem csak nosztalgiát árul, hanem pofátlan magabiztossággal odateszi a múltat az asztalra, és azt mondja: „na, ebből főzz, haver”.

Konami, amikor még tényleg Konami volt

Van egy furcsa, kicsit fájdalmas mellékíze annak, amikor az ember ma kimondja, hogy „Konami”, és nem az jut eszébe, hogy innováció, hanem hogy… hát, mindegy. Pedig volt idő, amikor a Konami úgy szórta a klasszikusokat, mintha kötelező lenne. A Cowabunga Collection pontosan erre az érára épít, és ami a legfontosabb: nem próbálja modernizálni, átírni, újracímkézni. Inkább azt mondja: itt van tisztán, szépen, kulturáltan, és még köré is pakoltak egy rakás múzeumi extrát.

Már a „Teknőc-barlang” menüpont is olyan, mintha valaki értette volna, mit jelent rajongónak lenni. Képregényborítók tömkelege, komplett zenei listák, rajzfilmsorozatok állóképei, eredeti kézikönyvek, dizájndokumentumok, koncepciós rajzok – nem az a „na tessék, itt egy pdf, jóvan” hozzáállás, hanem tényleg gondosan tálalt archívum. Kicsit olyan, mint amikor a kedvenc régi magazinjaidból előkerül egy különszám a fiók mélyéről, és rájössz, hogy ezt bizony megőrizték neked.

A menü is tud hangulatot, nem csak funkciót

A játékok kiválasztása fekete-fehér képregényoldalak között történik, középen futnak a régi felvételek, körülöttük a rajzok – és ez az a pont, ahol már nem csak elindítod a címeket, hanem lapozgatsz a múltban. A csomagban 13 játék van, ráadásul amerikai és japán verziókkal, szóval itt tényleg nehéz lenne azon siránkozni, hogy „kevés a tartalom”.

És igen, sok a port, sőt ugyanannak a játéknak több változata is bekerült – de ez itt nem lustaságként hat, inkább úgy, mint amikor ugyanazt a sztorit több kiadásban is elteszed a polcra, mert mindegyiknek megvan a maga íze. Ráadásul minden cím kapott egy adag beállítást és „finomságot”: visszatekerés, mentési állapot, képarány, háttér, szűrők, pályaválasztás, turbó, „rémálom” mód, sőt néhol még olyan extra, ami a versus élményt dobja meg. Nem kell mindet használni, de jó érzés, hogy nem ellened dolgozik a csomag.

Online: a múlt végre nem akad meg a jelenen

A Cowabunga Collection egyik legnagyobb dobása, hogy nem csak felrakta a játékokat, aztán „jó szórakozást, majd valahogy menni fog online”, hanem rollback netkóddal küldi őket a hálóra. És ez az a technikai részlet, ami a gyakorlatban annyit jelent: nem szétesett, késleltetett bohóckodás, hanem meglepően sima meccsek.

Lobbikat lehet csinálni haveroknak vagy idegeneknek, állítható a frame delay, és ami a legszebb: nem valami félmegoldás. A négy online-ra kiemelt cím (a két arcade beat ’em up, a Mega Drive Hyperstone Heist, és a SNES Tournament Fighters) pont azok, amikért anno a kanapén könyökkel löktük arrébb egymást. Most meg mehet ugyanez, csak nem kell hozzá átcuccolni a fél várost.

Persze lehetne több online támogatott játék is, ezt aláírom – de amit ad, azt jó minőségben adja, és ez sokkal fontosabb.

Beat ’em up-álmok: az arcade varázs még mindig működik

Az 1989-es arcade TMNT az a játék, amire már önmagában rá lehet mondani: „történelem”. Négyen együtt, görgetős bunyó, Technodrome-álom, a hangok és a látvány olyan „korabeli menő”, hogy az embernek önként beugrik egy fél délután a játékteremből. Egyedül viszont hamar repetitív, és a végefelé már érezni, hogy ez bizony érmére lett hangolva. De csapatban – akár helyben, akár online – még mindig mágikus.

A Turtles in Time (arcade, 1991) viszont már az a fajta folytatás, ami nem csak több, hanem jobb is. Fair-ebb, változatosabb, és közben egy csomó apró mozdulatot ad, amitől a bunyó él. Dash, vállal lökés, csúszás – a teknőcök hirtelen nem csak ütnek, hanem mozognak is. Időutazásos pályák, őskor, jövőbeli autópálya, és közben ott dübörög a „Pizza Power”, ami tiszta kilencvenes évek: kicsit gagyi, nagyon szerethető, és pont ettől tökéletes.

NES-trilógia: a gyerekkori trauma most menthető állással

A NES-es Teenage Mutant Ninja Turtles (1989) külön műfaj. Nem azért híres, mert „jó”, hanem mert mindenki játszotta, és mindenki belehalt. Furgonozás felülről, csatornák oldalnézetben, teknőc-csere, és Donatello mint univerzális életbiztosítás. Ma is tud frusztrálni, a kontroll sem lett hirtelen elegáns, de visszanézve már látom: ez nem egy rossz ötlet volt, csak egy könyörtelen korszak gyermeke.

A Turtles II: The Arcade Game (NES, 1990) viszont nekem kellemes meglepetés: az arcade élményt 8 biten összenyomni mindig kompromisszum, de itt van benne tempó és tisztességes játékosság, plusz pár extra pálya és boss, amitől nem érződik sima másolatnak.

A Manhattan Project (NES, 1991) pedig hosszabb, csinosabb, több főellenféllel, de valahogy kevésbé emlékezetes. Szerencsére a mentési állapotokkal már nem kell hősnek lenni ahhoz, hogy eljuss a végéig.

16 bit: SNES vs Mega Drive, örök vita, most egy csomagban

A SNES Turtles in Time (1992) nekem mindig a „minőségi port” etalonja volt. Az a fajta játék, ahol a sprite-ok vastagok, az animáció él, és még az ellenfél képernyőbe dobása is olyan trükk, amitől gyerekként azt hitted, ez varázslat. Igen, kicsit lassabb, mint az arcade, de ezt csak akkor érzed, ha tényleg egymás után indítod őket.

És itt jön a Hyperstone Heist (Mega Drive, 1992), ami úgy pörög, mint egy túlhúzott magnókazetta. Kevesebb pálya, összeollózott hátterek, de valahogy mégis brutál arcadey, és van benne saját anyag is, saját bossokkal. Rövidebb, direktebb, és pont ezért sokszor szórakoztatóbb, ha csak gyorsan le akarsz zúzni pár órát.

Game Boy: a pöttyök is tudnak teknőcök lenni

A Game Boy-trilógia nekem mindig olyan volt, mint egy zsebre vágható alternatív univerzum. A Fall of the Foot Clan inkább oldalnézetes akció, kicsit Strider-hangulattal, jó pályákkal. A Back from the Sewers nagyobb, szabadabb, de a grafika néhol furán esetlen. A Radical Rescue viszont ügyesen vált: labirintusos, „mentegesd ki a többieket, aztán használd a képességeiket” szerkezet, amiben van egy kis Metroid/Castlevania-íz. Ez a három cím ma is bájos a maga dot-mátrixos módján.

Tournament Fighters: a csomag rejtett főszereplője

Ha egyetlen játékot kéne kiemelnem ebből a csomagból, ami nem csak „jó volt akkor”, hanem most is állja a sarat, az a SNES Tournament Fighters (1993). A Street Fighter II-láz közepén született, és érződik rajta: nagy, súlyos sprite-ok, koszosabb, „komolyabb” hangulat, rendes mozdulatlista, klasszikus beviteli parancsok, kombózás. Van super gauge is, ráadásul korai példaként – és a roster meglepően kiegyensúlyozott.

A gépi ellenfél néha szemét, de ember ellen (most már online rollbackkel!) ez a játék hirtelen új életet kap. Ráadásul a japán verzió apró különbségei miatt még van is mit nézegetni annak, aki szeret bogarászni.

A Mega Drive Tournament Fighters… hát, az egy másik történet. Van benne pár érdekes ötlet (April is játszható), a zene is említésre méltó, de harcrendszerben egyszerűen nem ér fel a SNES-hez. Az NES-es Tournament Fighters pedig inkább kuriózum: rövid, fapados, de 8 biten nézve tisztességes.

Zárás

A TMNT: The Cowabunga Collection nálam azért működik ennyire, mert nem akarja rám erőltetni, hogyan kell nosztalgiázni. Ad egy bődületesen gazdag csomagot, kulturált modern extrákkal, és közben úgy bánik a múlttal, mintha az érték lenne, nem csak eladható csomagolás. A rollbackes online pedig konkrétan megkoronázza az egészet: ezek a játékok végre nem csak emlékek, hanem élő többjátékos élmények.

Ha a retrógyűjteményeknek lenne arany standardja, akkor most itt kéne mutogatni, és finoman köhinteni a többiek felé, hogy „na, így”.