The VideoKid

Popkultúra, ameddig a szem ellát

Az első pár futam után világossá válik, hogy a The VideoKid legnagyobb fegyvere nem a mechanikája, hanem az a pimasz magabiztosság, amellyel szinte mindent bedob. Kickflippelek az Ecto-1 fölött. Elgurulok John Rambo mellett, miközben gondolkodás nélkül szórja az ólmot. A Tron fényciklijei keresztezik az utam, a T-800 pucéran érkezik egy kereszteződésbe, Clark Kent épp Superman-né alakul, Roger Rabbit majdnem elüt Bob Hoskinsszal együtt.

És ez még csak a felszín. Inspector Gadget integet, Dagobert bácsi üldögél a családdal, a California Raisins énekelnek egy padon, és esküszöm, hogy Tom Cruise és Dustin Hoffman ül abban az autóban a Rain Man-ből. Jogdíj? Nyilván nincs. De a voxel stílus pont annyira elnagyolt, hogy minden működjön. Ez nem lopás, hanem kollektív emlékezetből építkező bricolage.

Paperboy, csak kazettával és gördeszkával

A keret egyszerű és szerethető: deszkára pattanok, és a házamtól a parkig kell eljutnom, ahol Jessica vár. Klasszikus út, klasszikus tét. A játékmenet endless runner alapú, három sávval: járda, bal és jobb oldali forgalom. Balról szembe jönnek az autók, jobbról hátulról érkeznek – és én folyamatosan mérlegelek, mikor érdemes átsorolni egy csíknyi érme kedvéért, és mikor lesz ebből csúnya esés.

Az akadályok nem csak vizuálisan változatosak. Van, amiről visszapattanok, és van, ami azonnal lever a deszkáról. A Mystery Machine vagy az A-Team furgon például nem barát. Ezt hamar megtanulom.

Trükkök, pontok, izommemória

A trükkrendszer nem mély. Nem OlliOlli, nem Tony Hawk. De nem is akar az lenni. Pár alapmozdulat, néhány unlockolható extra, és kész. A hangsúly azon van, hogy miként és mikor használom őket. Egy jól időzített grind egy padon, egy érintés egy hírességekkel teli autó motorháztetőjén, egy 360 backside – mind pontot ér, és high score vadászatnál számít.

Paperboy-hagyományként balra dobálhatok – nem újságot, hanem VHS-kazettát. A postaládát kell eltalálni, nem a házat, ami meglepően precíz időzítést igényel, főleg amikor egyszerre gyűjtök érmét, kerülök autót és figyelek az ideális dobásra.

Újrakezdés, újra, újra

Checkpoint nincs. Ez elsőre kegyetlennek hangzik, de pontosan ez adja a játék „csak még egy menet” varázsát. Minden futam véget ér, és minden futam újrakezdődik. A pálya szekciói ismerősek lesznek, a karakterek visszatérnek, de az akadályok sorrendje mindig más. Tanulok, alkalmazkodom, és közben észrevétlenül fejlődik az izommemóriám.

Az összegyűjtött pénzből új skineket vehetek – Joker, Arnie, sőt valamiért a Szezám utcai Süti Szörny is játszható. Abszurd? Igen. Illik a világhoz? Teljes mértékben.

Zárás

A The VideoKid első pillantásra könnyen összetéveszthető egy üres, mobilos endless runnerrel. De pár futam után kiderül, hogy ez valójában egy nosztalgikus szerelmeslevél egy korszakhoz, amit VHS-en, tévén és képzeletben éltünk meg. Igen, újrahasznosít elemeket. Igen, a mélysége véges. De a flow, a hangulat és a pontvadászat együttese bőven elég ahhoz, hogy újra és újra visszatérjek még egy menetre.

Ez a modern Paperboy nem akar többet annál, ami – és pont ezért működik.