The Vanishing Of Ethan Carter

Egy napsütötte erdőben bolyongani ritkán ennyire nyomasztó élmény, de a The Vanishing of Ethan Carter már az első percben jelzi, hogy itt semmi sincs rendben.

Egy játék, ami nem kér bocsánatot

A The Vanishing of Ethan Carter nem új darab, sőt, már majdnem veteránnak számít, de most, hogy végre Switchre is megérkezett, volt egy érzésem, hogy újra elő kell venni. Nem azért, mert nosztalgiázni akartam, hanem mert kíváncsi voltam: működik-e még ez a fajta játék 2026 környékén, amikor mindent waypointok, quest logok és csipogó UI-elemek vezetnek?

A válasz röviden: igen. Hosszabban: fájdalmasan igen.

Ez nem horror a klasszikus értelemben. Nincsenek jumpscare-ek, nem kerget senki a sötétben. Ehelyett egy ragyogó, őszi erdőt kapsz, elhagyatott házakat, rozsdás síneket, és egy állandó, nyugtalanító érzést, hogy valami nagyon nincs a helyén. Mint amikor gyerekként rosszkor tévedtél be egy elhagyott telekre, és tudtad, hogy nem kéne ott lenned.

Tempó, ami szembemegy mindennel

Paul Prospero bőrébe bújva gyakorlatilag semmit nem magyaráznak el. Nincs tutorial, nincs iránytű, nincs kapaszkodó. Csak te vagy, meg a környezet. Konzolos fejjel ez eleinte frusztráló. Reflexből keresem a gombot, ami „továbbvisz”, de itt nincs ilyen. Itt neked kell figyelni.

És igen, bevallom: volt, hogy ideges lettem. Visszaballagtam ugyanazon az ösvényen harmadszor, mert egy nyamvadt részletet nem vettem észre. De közben rájöttem, hogy ez a játék pont erről szól. Arról, hogy újra megtanítson lassan játszani. Nem futni, nem darálni, hanem nézni.

A pszichikus „jelenetösszerakásos” részek érdekesek, néha kifejezetten erősek, máskor kicsit túlzottan is próbára teszik a türelmemet. Nem agytörők a klasszikus értelemben, inkább figyelempróbák. Ha benne vagy a flow-ban, működnek. Ha kizökkensz, könnyen szétesnek.

Egy történet, ami nem simogat

Ethan Carter eltűnése csak a felszín. Ahogy haladunk előre, egyre világosabb lesz, hogy itt nem egy kedves kis misztériumról van szó, hanem egy mélyen beteg családi történetről. A játék nem finomkodik, nem magyaráz, nem old fel semmit szépen.

A legdurvább az egészben az ellentét: a gyönyörű környezet és az, amit ott találsz. Napfény, madárcsicsergés, és közben olyan jelenetek, amiket legszívesebben kitörölnél a fejedből. Ez a disszonancia az, ami igazán megmarad. Mint egy régi, rossz emlék, ami valamiért mindig a legszebb napokhoz kötődik.

Switchen – hordozva a nyomasztást

A Switch-verzió technikailag korrekt. Nem ad hozzá semmit, nem vesz el semmit. Viszont hordozva játszani vele furcsán intim élmény. Fülhallgatóval, buszon vagy vonaton ülve kicsit olyan, mintha tilosban járnál. Nem biztos, hogy mindenki erre vágyik reggel fél nyolckor, de akinek igen, az értékelni fogja.

Zárás

A The Vanishing of Ethan Carter nem akar mindenkinek tetszeni, és nem is fog. Lassú, makacs, néha bosszantó, és rengeteg dolgot nyitva hagy. De ha egyszer ráhangolódsz, olyan élményt ad, amit kevés játék mer bevállalni. Nem szórakoztat folyamatosan, hanem foglalkoztat. És ez néha sokkal többet ér.