The Mooseman

Ez nem egy játék, amit „végigtolsz”. Ez egy játék, amin átballagsz.

Barlangrajz mozgásban

Vizuálisan a The Mooseman olyan, mintha egy ősi barlangrajz kelne életre. Karcos animációk, rétegezett parallax scroll, minimális részletezés – minden szándékosan nyers. Az elején nehéz nem a Limbo-ra gondolni: sötét sziluettek, óriási ragadozók elől bujkálás, halál utáni azonnali visszatérés. Aztán lassan kinyílik a paletta, több szín, több árnyalat jelenik meg.

Nem mondanám lenyűgözőnek, inkább hatásosnak. Amikor az éjszakai égbolton csillagképek rajzolódnak ki, miközben kórusszerű ének szól, vagy amikor a lények tükröződnek a víz felszínén, az működik. Nem új, nem forradalmi, de megvan benne az a csendes súly, ami illik a témához.

Két világ között

Játékmenetileg egy oldalnézetes sétaszimulátoros puzzle-játékról beszélünk. A fő mechanika a „Moose Vision”: az A gombbal átváltasz egy másik létsíkra, ahol fehér, izzó alakzatok és lények fedik fel a világ valódi természetét. Egy szikla hirtelen gyíkszerű lénnyé válik, ami követ téged – ha a megfelelő helyre vezeted, majd visszatérsz a halandó világba, új út nyílik meg.

Ez egy ötletes alap, de a rejtvények kifejezetten egyszerűek. Ritkán kell megállni és vakarni a fejed. A mozgás, a világváltás, később egyfajta fényvédő pajzs aktiválása (B gomb) alkotja az egész eszköztárat. Ennyi. És ehhez társul egy baljós „whoosh” hang minden váltásnál, ami nagyjából a tizedik alkalom után elkezd az idegeimre menni.

Inkább olvasni kell, mint játszani

A The Mooseman igazi ereje nem a mechanikában van, hanem a szimbolikában és a szövegben. Ez sokkal inkább egy interaktív múzeumi kiállítás, mint klasszikus videojáték. Ahogy sétálsz (egyébként automatikus sétára is válthatsz), bálványszobrok szemei gyulladnak ki, és addig olvashatatlan szövegek válnak érthetővé. Ezek mesélik el a világ teremtéstörténetét, a három világ mítoszát.

Emellett rejtett glifákat és tárgyakat gyűjthetsz, amelyek egy katalógusba kerülnek. Mindegyikhez tartozik egy leírás, sőt, hivatkozás egy valódi régészeti leletre, amelyet a permvidéki múzeumokban őriznek. Ez lenyűgöző – de csak akkor, ha hajlandó vagy megállni, olvasni, értelmezni.

Ha ezt kihagyod, a játék két óra alatt üres vázzá válik.

A menük ellenségei az élménynek

És itt jön a legnagyobb probléma. A menürendszer egyszerűen rossz. Nem kicsit, nem esetlenül, hanem következetesen szembemegy minden beidegződéssel. A B gomb nem visszalép. A főmenüben az „Új játék” az alapértelmezett, nem a „Folytatás”. A szünetmenüből való visszatéréshez három lépést kell tenni, majd amikor visszajutsz, ugyanaz a gombnyomás véletlenül aktiválja vagy kikapcsolja a Moose Visiont – ami konkrétan halálhoz vezethet, ha épp egy szellemhídon álltál.

A katalógus használata is körülményes: nehéz látni, mi van kijelölve, az oldalak közti váltás külön gombhoz kötött, és a játék nem jegyzi meg, hol tartottál. Ezek önmagukban apróságok lennének, de mivel pont a menükben van a játék lelke, együtt nagyon fárasztóvá válnak.

Mellékesen: nálam pár alkalommal még lassulást is produkált a játék, ami egy ilyen egyszerű prezentációnál meglepett.

Zárás

A The Mooseman nem sétál eléd, és nem fogja a kezed. Ha te vagy az, aki egy múzeumban végigszáguld, majd leül a kávézóba várni a többieket, ez a játék ki fog készíteni. Ha viszont szeretsz audioguide-dal bóklászni, elolvasni minden táblát, és hagyod, hogy a kontextus dolgozzon benned, akkor van itt mit szeretni.

A kezelőfelület sokat ront az összképen, de ha hajlandó vagy türelmesen átrágni magad rajta, egy különleges, néha kifejezetten szép utazást kapsz. Nem felejthetetlen, de biztosan nem tucat.