The Legend Of Heroes: Trails Through Daybreak II

Történet – ismerős nyomokon, időhurkokkal

A sztori nem sokkal az előző rész után veszi fel a fonalat. Elaine a Bracer Guildtől betoppan Van irodájába, és egy új sorozatgyilkosról számol be Calvardban. Ez még simán spriggan-kompatibilis meló lenne, csakhogy a gyilkosnak… saját Grendel-formája van. Innentől világos, hogy nem egy egyszerű ügy következik.

A probléma nem az, hogy merre megy a történet, hanem hogyan. A karakterek továbbra is erősek, Van továbbra is remek főszereplő, de a tempó furcsán hullámzik. Az időutazásos megoldások túl gyakran működnek vészfék gyanánt: elrontottunk valamit? Semmi gond, csináljuk újra. Ez elvesz valamennyit a tétből, és egy idő után már előre sejtem, mikor jön a „visszagörgetés”.

Ráadásul a játék jobban támaszkodik korábbi Trails-szálakra és szereplőkre, ami az előző rész kellemesen önálló jellegét kicsit aláássa. Nem mondom, hogy rossz látni a régi arcokat, de összességében ez az epizód inkább „palackepizód”: jó benne lenni, csak épp nem nagyon viszi előre az összképet. Egy olyan szériánál, ahol már tényleg látszik a végpont, ez kicsit fáj.

Harcrendszer – itt még mindig Falcom diktál

A játékmenet viszont továbbra is a Daybreak-erőssége. Az akció- és körökre osztott harc keverése most is működik, sőt, finomodott. A terepen püfölheted az ellenfeleket valós időben, gyors varázslatokkal és csapattársakkal végrehajtott cross attackekkel, de az igazi mélység továbbra is akkor jön elő, amikor átváltasz körökre osztott módba.

A felső idősáv, a cast time-ok, a pozicionálás – minden a helyén van. Oldalról, hátulról támadni továbbra is élvezet, és a harcok flow-ja remek: mindig van mit optimalizálni, mindig van egy jobb döntés. Konzolon, kézben tartva a Switch-et különösen jól esik ez a ritmus.

Az akciós rész viszont még mindig kissé vérszegény. Gyengébb ellenfelek ellen elmegy, de komolyabb harcoknál gyorsan visszamenekültem a körökre osztott rendszerhez. Nem baj, hogy ez a fókusz – csak akkor az akciós oldalt ne hagyjuk ennyire félkészen.

Marchen Garten – jó ötlet, fárasztó kivitelezés

Újdonság a Marchen Garten, egy procedurálisan generált dungeonmód, ami a Trails into Reverie Corridorját idézi. Négy szabadon választott karakterrel mész neki a szinteknek, random feladatokkal, majd egy bosszal a végén. Jutalomként fejlesztések, kozmetikumok, craft-erősítések várnak.

Papíron ez nagyon Trails. Gyakorlatban viszont gyorsan repetitívvé válik. Egy ideig élveztem a grindot, de a jutalmak ritkán érződtek arányosnak a befektetett idővel. Nem rossz, csak kicsit üres – mintha Falcom is érezné, hogy kell ide valami extra mód, de még nem találta el az ideális formát.

Minijátékok, technikai oldal, hangulat

A kisebb mellékes elfoglaltságok viszont jól esnek. A hacking minijáték, a horgászat, az apró kitérők mind segítenek megtörni a fő loopot. Nem tolakodóak, nem erőltetettek, pont annyit adnak hozzá, amennyit kell.

Switch-en a teljesítmény rendben van: stabil framerate, elfogadható töltési idők. Viszont a szövegméret… na, az továbbra is probléma. Kézben tartva néha konkrétan erőlködni kell az olvasáshoz, ami egy ennyire szövegcentrikus játéknál bűn. Dokkolva sokkal élhetőbb az élmény.

A zene hozza a Trails-szintet: rockos csatadallamok, jazzes-funkos aláfestések, jó hangulat, de nincs köztük olyan, amit napokig dúdolnék. Teszi a dolgát, és ezt tisztességgel teszi.

Zárás

A Trails Through Daybreak II nem az a rész, amire évek múlva hivatkozni fogunk, mint mérföldkőre. Kevésbé friss, kevésbé bátor, és a történet sem halad akkorát, mint szeretném. De amikor a harc beindul, amikor a karakterek egymásnak feszülnek, amikor megint érzem azt a jellegzetes Trails-flow-t – akkor minden a helyére kerül.

Nem ideális belépőpont, és nem is sorozatcsúcs, de rajongóként még mindig jó érzés volt végigjátszani.