The Dark Crystal: Age Of Resistance Tactics

Van az a játék, amit nem azért indítok el, mert forradalmat ígér, hanem mert kíváncsi vagyok, mennyire meri használni azt a világot, amit kölcsönkapott.

Történet és kötődés – rajongóknak többet ad

Nem kertel: ez a játék azoknak szól igazán, akik látták a Netflix-féle Age of Resistance sorozatot, vagy legalább van viszonyuk az 1982-es filmhez. A küldetések szinte egy az egyben a sorozat eseményeit követik, sőt, néha olyan összecsapásokat játszhatok le, amikről a széria csak említést tett. Ez kifejezetten jó érzés, olyan, mintha bepillantást kapnék a színfalak mögé.

Ha viszont teljesen kívülállóként érkezem, akkor a világ ugyan érdekes, de érzelmileg kevésbé húz be. A karakterek jelentősége, a konfliktusok súlya inkább azoknak működik igazán, akik már tudják, ki kicsoda Thra földjén.

Játékmenet – biztos alapok, kevés meglepetés

A harcok klasszikus, felülnézetes taktikai sémára épülnek. Rian és Mira az első lépések, szépen, lassan tanulom meg a mozgást, a támadást, a pozicionálást. Ismerős terep ez bárkinek, aki valaha eltöltött pár estét a Final Fantasy Tactics vagy hasonló címek társaságában.

A csapat fokozatosan bővül, végül egy meglepően nagy, tizennégy fős keret áll rendelkezésemre. A munka- vagy kasztrendszer adja a játék gerincét: katona, felderítő, gyógyító az alap, majd ezek továbbfejlesztett változatai. Itt lehet kísérletezni, kombinálni, másodlagos szerepeket kiosztani, és ebből valóban kialakul egy működő taktikai rendszer.

Csakhogy mindez nagyon biztonságos. Jól működik, de ritkán lep meg. A harcok többsége hasonló ritmusban zajlik, és bár vannak érdekesebb pályák és főellenfelek, az összkép inkább korrekt, mint izgalmas.

Flow és változatosság – amikor felcsillan valami

Időről időre viszont a játék megmutatja, mire lenne képes. Olyan küldetések jönnek, ahol kéziratokat kell összeszedni egy könyvtárban, kapcsolókat húzogatni egy börtönben, miközben ellenségeket is szabadítok fel, vagy épp homokvihar ellen fedezék mögé időzítem a csapat mozgását. Ezekben a pillanatokban érzem igazán, hogy a taktika nem csak pozíciókról szól, hanem döntésekről.

A boss harcok közül is akad néhány kifejezetten emlékezetes, ahol jelölni kell az ellenfelet, mozgatni a csapatot, figyelni a területre ható támadásokra. Ilyenkor működik a játék, van benne feszültség, van benne gondolkodnivaló.

Ami hiányzik – nagy pillanatok, erős kombók

A legnagyobb fájdalmam az, hogy sosem jutok el oda, hogy igazán „elszabaduljon” a rendszer. Nincsenek látványos, egymásra épülő csapatkombók, nincsenek olyan helyzetek, amikor egy jól előkészített kör végén elégedetten dőlök hátra. Van jelölés, debuff, mérgezés – korrekt eszköztár, de nem inspiráló.

A terep kihasználása is inkább jelzésértékű. Magaslatról bónusz jár, néha lehet lökdösni vagy veszélyes környezetbe csalni az ellenfelet, de a Dark Crystal gazdag világa ennél sokkal többet is elbírna.

Tálalás – szegényes egy gazdag világhoz

És itt jön az egyik legnagyobb ellentmondás. A Dark Crystal vizuálisan mindig lenyűgöző volt, a sorozat pedig konkrétan elképesztően szép. Ehhez képest a játék prezentációja meglepően visszafogott. Kézben játszva a karakterek pixelesek, dokkolva jobban festenek, de akkor sem igazán részletgazdagok.

A hangulatot az is gyengíti, hogy nincs szinkron. Egy ilyen világban ez különösen fájó, mert néhány idézet, narráció vagy akár rövid megszólalás rengeteget dobott volna az élményen.

Zárás – tisztességes, de óvatos lépés

A The Dark Crystal: Age of Resistance Tactics nem rossz játék. Sőt, korrekt, játszható, és rajongóknak kifejezetten szerethető. De sosem érzem azt, hogy igazán kiaknázta volna azt az alapanyagot, amiből dolgozik. Nyolc-tíz óra alatt végigmegy a kampány, van benne kihívás, és az ára is baráti – csak épp ritkán emlékezetes.

Értékelés: 6 / 10 – Biztonságos taktika egy különleges világban, kevés kockázattal