Telling Lies

Van az a pillanat, amikor egy félmondat, egy elharapott szó többet árul el, mint egy egész akciójelenet – a Telling Lies pontosan erre épít.

Kukkolásból következtetés

Sam Barlow már a Her Storyval bebizonyította, hogy egyetlen szoba és egy ember is elég lehet egy feszült, gondolkodós élményhez. A Telling Lies ezt a formulát nem lecseréli, hanem kitágítja. Több szereplő, több helyszín, több szál – de a lényeg ugyanaz marad: videót nézek, keresek, jegyzetelek, és próbálom megérteni, mi történik valójában.

A játék alapötlete ma már ijesztően ismerős. Kamerák mindenhol, rögzített beszélgetések, adatbázis, amiben bármit visszakereshetek. Csakhogy mindig csak az egyik oldalt hallom. A másik fél hangja hiányzik, nekem kell kitalálnom, ki lehetett ott, mit reagált, és mi maradt kimondatlanul.

Keresni, szűkíteni, ráérezni

A rendszer egyszerű, de zseniálisan adagolt. Beírok egy szót, kapok egy listát – de csak az első öt találat nézhető meg. Ez az apró korlát az egész játék motorja. Nem lehet ész nélkül darálni, muszáj pontosítani, összefüggéseket keresni, új szavakat kihallani a dialógusból.

Amikor egy frizuraváltás, egy sérülés vagy egy háttérben feltűnő név új szálat indít el, az valódi aha-élmény. Ilyenkor érzem azt, amit kevés játék tud: nem a rendszer vezet, hanem én vezetek.

Konzolon? Meglepően igen

Őszintén szólva féltem attól, hogyan működik majd ez kontrollerrel. A Telling Lies ugyanis egy virtuális számítógép képernyőjén játszódik, egérrel, ablakokkal, kurzorral. Switch-en azonban ez meglepően jól áll neki. A bal kar a kurzor, ami okosan rátapad a gombokra, a jobb kar tekeri az időt a videókban. A HD rumble itt inkább zavaró volt, de szerencsére kikapcsolható.

Handheld módban az érintés is működik, sőt: feliratban egy szóra bökni, és azonnal rákeresni kifejezetten elegáns megoldás. Nem érződik kompromisszumnak, inkább alternatív beviteli módnak.

Színészek, akik elbírják a közelséget

A Telling Lies FMV-játék, de nem a kilencvenes évek kínos fajtából. A színészi játék erős, természetes, sokszor kifejezetten intim. Ezek az emberek nem „szerepelnek”, hanem beszélnek, hibáznak, hazudnak. És nekem kell eldöntenem, mikor melyik történik.

Van a játékban egy kezdeti voyeur-érzés, főleg bizonyos jeleneteknél, de a kontextus idővel mindent helyre tesz. Nem öncélú kukkolás ez, hanem eszköz egy történet kibontásához.

Jegyzetfüzet elő!

Ritkán mondok ilyet 2020 után, de itt tényleg jól jött a toll és a papír. Nevek, kapcsolatok, időpontok – a végére úgy nézett ki az asztalom, mint egy krimisorozat nyomozószobája. A játék ráadásul számol ezzel: a végén egy jelentés elemzi, hogyan jutottam el a megoldásig, és még vissza is enged a finálé előtti pontra, ha tovább bogoznám a szálakat.

Flow, ami nem ereszt

A Telling Lies legnagyobb erénye az információadagolás. Mindig pont annyit kapok, hogy menjek tovább. Se nem túl sokat, se nem túl keveset. Ez az a fajta flow, amikor észre sem veszem, hogy eltelt három óra, mert végig „benne voltam” az ügyben.

Zárás

Papíron egy videóadatbázis böngészése nem hangzik izgalmasnak. Gyakorlatban a Telling Lies az egyik legemlékezetesebb nyomozós élmény, amit az utóbbi években átéltem. Switch-en is teljes értékű, gondosan átemelt változat, ami bebizonyítja, hogy nem minden élményhez kellenek reflexek és kombók. Néha elég egy jól elkapott félmondat.