Strike Suit Zero: Director's Cut

Űropera díszletnek

A történet pontosan olyan, amilyennek elsőre tűnik. Egy bukott pilóta vagyok, aki egy Föld és a kolóniák közti háborúba keveredik, miután az emberiség egy rejtélyes idegen erő segítségével kilépett a Naprendszerből. A párhuzamok egy bizonyos legendás japán anime-szériával nem véletlenek, és nem is különösebben finomak.

A baj az, hogy ez az egész csak ürügy. A sztori nem fejlődik, nem lep meg, és nem is igazán érdekel. Jelen van, mert kell valami, ami összeköti a küldetéseket, de soha nem válik többé egyszerű háttérzajnál.

A Strike Suit, ami nem üt akkorát

És itt jutunk el a lényeghez. A játék névadója, a Strike Suit, egyszerűen nem érzi magát elég fontosnak. Amikor megnyomom az átalakulás gombját, azt várom, hogy a vadászgépem egy pusztító, félelmetes fegyverré váljon. Ehelyett az történik, hogy a hajóm lelassul, megáll, látványosan átbillen robot formába – majd hirtelen egy időzítő szorításában találom magam.

A rendszer úgy működik, hogy normál módban töltöm a flux-mérőt, amit a mechaformában villámgyorsan el is égetek. Ez azt jelenti, hogy a Strike Suit nem egy új állapot, amiben otthonosan mozgok, hanem egy pánikszerű „most vagy soha” kitérő. Nem ad időt, hogy ráérezzek, nem épül be a harc ritmusába, csak egy rövid DPS-roham, amit aztán kötelezően megszakít a visszaváltás.

Ráadásul a mecha irányítása sem segít. Oldalra kitérni még csak-csak, de fel-le mozogni a D-padhez van kötve, ahogy a fegyverváltás is. Ez minden, csak nem ösztönös. Az pedig már a „hogyan maradhatott ez benne” kategória, hogy ha fejjel lefelé alakítok át, akkor robot módban is úgy maradok, és csak egy újabb átváltással tudom helyrehozni.

Küldetések a végtelenségig

Mintha mindez nem lenne elég, a küldetésdizájn is meglehetősen fantáziátlan. Kísérés, védelem, újabb hullám ellenség, még egy hullám, aztán még egy. Escort misszió már a tutorialban, és később is folyamatosan óriási, lomha flottahajókat kell védenem látszólag végtelen ellenféláradat ellen.

Egy-egy bevetés simán elhúzódik harminc percig, és amikor már azt hinném, hogy végre vége, jön még egy „utolsó” objektív. A félidőben bedobott bombázós küldetés, ahol el is veszik tőlem a Strike Suit használatát, különösen fájdalmas: lassú, unalmas, és teljesen szembemegy a játék alapötletével.

Apró bosszúságok, nagy türelempróba

Az UI sem segít. A piros célkeretek egymásra csúsznak, nehezen átláthatók, és bizonyos vöröses hátterű pályákon – főleg kéziben – konkrétan beleolvadnak a környezetbe. A célpontváltás is túlságosan leegyszerűsített: vagy az előttem lévőt jelölöm, vagy a legközelebbit, ami erősen korlátozza a taktikai lehetőségeket.

Technikailag rendben, tartalmilag kevés

Pozitívum viszont, hogy a Switch-port technikailag kifejezetten korrekt. A játék szinte ugyanúgy fut, mint a nagyobb konzolokon: stabil, jól olvasható, kéziben is teljesen játszható. A textúrák még mindig meglehetősen laposak, de a háttérként szolgáló égboltok kifejezetten hangulatosak.

A Heroes of the Fleet DLC kifejezetten jó adalék, néhány történelmi küldetéssel, amelyek néha még a fő kampánynál is jobban sikerültek. És nem mehetek el szó nélkül Paul Ruskay zenéje mellett sem: sötét szintik, lebegő vokálok, tökéletesen furcsa atmoszféra.

Zárás

A Strike Suit Zero: Director’s Cut tipikus példája annak, amikor egy jó ötletet nem sikerül végigvinni. A feljavított kiadás javított ugyan pár korábbi hibán, és tartalmilag korrekt csomag lett belőle, de a központi mechanika – a mecha átalakulás – sosem válik igazán élvezetessé vagy nélkülözhetetlenné.

Ha jobban átgondolt irányítást, változatosabb küldetéseket és egy bátrabb tempót kapott volna, ma egészen másképp beszélnénk róla. Így viszont ez inkább egy kihagyott ziccer, amit leginkább csak az űrcsaták megszállott rajongóinak tudok jó szívvel ajánlani.