Sisters Royale: Five Sisters Under Fire

A kezdő benyomás: ígéretes kezdet, de az izgalom gyorsan elhalványul

Amikor először elindítjuk a játékot, az első benyomás teljesen rendben van. A menü barátságos, a zene pörgős, és már a beállítások között is találunk néhány érdekes lehetőséget, mint a képernyő forgatás, vagy a különböző nehézségi beállítások. Ezek mind azt sugallják, hogy a fejlesztők ismerik a műfajt, és nem csak egy olcsó másolatot készítettek.

Az karakterválasztó képernyőn öt teljesen különböző karakter közül választhatunk, mindegyiknek saját egyedi támadásával. Eddig minden oké, a lehetőségek vonzóak, és úgy tűnik, hogy ez a játék sokkal több mint egy szimpla clone. A gondok azonban hamar elkezdenek kibontakozni, amikor elindítjuk az első pályát.

A játékmenet: egy kis csalódás

Az alapötlet egyszerű: egy shmup játékban vagyunk, ahol a karakterek nem a levegőben repkednek, hanem a földön sétálnak – ez egy elég szokatlan döntés a műfajban, és már itt érződik, hogy valami másra számíthatunk. A karakterek támadásai különböznek egymástól, és míg Sonay könnyen kezelhető és az ő támadása segít a túlélésben, addig Selma egy sokkal nehezebben irányítható karakter, de az ő energia kardjai igazán egyedi élményt adnak. A kardok működése, hogy a játékosnak folyamatosan körbe kell mozognia, hogy kárt tegyen az ellenségben, tényleg friss levegőt hoz a műfajba.

Azonban, ahogy haladsz előre, rájössz, hogy bár a karakterek egyediek, a játékmenet nem nyújt igazán új élményt. A pályák gyorsan repetitívvé válnak, a harcok ugyanolyanok, és bár a fokozódó nehézség igyekszik fokozni a kihívást, a gameplay egyszerűsége hamar megöli a szórakozást. A bullet hell érzését sosem sikerül igazán átadni, hiszen a mozgás, a támadás és a védekezés nem elég gyors vagy dinamikus ahhoz, hogy lekösse a játékost.

A grafika és zene: nosztalgia, de nem a jó értelemben

A grafika egyértelműen elavult. Az ellenségek és a karaktermodellek egy olcsóbb PS1-es játékot idéznek, és bár a színek élesek, a vizuális megjelenés összességében inkább olcsó hatást kelt. A játék a szándékos „cartoony” stílust próbálja képviselni, de ez nem segít elrejteni a hiányosságokat. A zene szintén nem tudja felvenni a versenyt a nagyobb játékokkal, és bár nem borzalmas, inkább elfelejthető. Még akkor is, amikor egy szint zenéje teljesen eltűnik egy bug miatt, nem igazán vágysz vissza a hangokhoz, mert azok semmit nem adnak hozzá az élményhez.

A nehézség és a játékmenet dinamika: sok potenciál, de nem használják ki

A nehézség emelkedése és a power-upok elhelyezése adhatna egy kis frissességet a játéknak, de mivel a pályák és a harcok túlzottan hasonlítanak egymásra, a játék nem tudja fenntartani a figyelmet. A szinttervezés alapvetően működik, de semmi sem igazán emelkedik ki, ami miatt visszavágynál. Az egyes környezetek (szél, jég, sötétség) érdekesek lehettek volna, de nem érződnek igazi kihívásnak, inkább csak olyan kiegészítőknek, amik nem illenek a játék fő szálába.

Összegzés: Az üdvösség a karakterek egyediségében van

A Sisters Royale nem egy rossz játék, de a potenciálját nem tudja kihasználni. Bár a karakterek egyedisége és Selma kardos támadása egy szép próbálkozás, a grafikai és zenei hiányosságok, valamint az ismétlődő játékmenet hamar elveszítik a varázsát. Az input lag is hozzájárul ahhoz, hogy a játék élvezete csorbuljon. Ez nem az a játék, ami örökre emlékezetes marad, de ha egy gyors, egyszerű shmup-ra vágysz, és nem zavar, ha nem nyújt többet, mint ami látszik, akkor megérheti egy próbát.