Rustler

Bevezetés – Miért csak a káosz?

Amikor először hallottam a Rustler -ről, egyből felcsillant a szemem: középkori GTA? Ez egy zseniális ötlet! Sétálgathatunk lovon, lopkodhatunk, harcolhatunk, és még a városokat is felboríthatjuk! De sajnos, a valóság nagyon más képet festett. Mi lett belőle? Egy szórakoztatónak ígérkező, de gyorsan unalmassá váló, technikai problémákkal és gyenge irányítással terhelt élmény.

A történet valójában nem is lenne rossz: két haver, Guy és Buddy, akik úgy döntenek, hogy hamis papírokkal beszivárognak egy nagy versenyre, hogy a gazdag nemeseket legyőzzék és megszerezzék a kincseket és a szép leányzókat. Hát... elvileg elég jó alap, de a két főhős olyan utálatos karakterek, hogy az egész történet semmilyen érzelmet nem vált ki. Guy és Buddy folyamatosan részegek, szidják a világot és gyilkolásznak mindenféle ok nélkül. Az egész játék tele van gyerekes humorral, amit leginkább puki- és büfögőpoénok jellemeznek. Igen, van puki- és büfögésgomb, ha valaki nagyon erre vágyott.

Játékmenet – Chaos, de nem jól

A harcok és a világ felfedezése alapvetően nem rossz ötlet. Az alapvető irányítás egyszerű: gyalogosan és lóháton is a két gombos rendszerrel irányítunk. Azonban a valóságban ez az egyszerűség hamar zűrzavarrá válik. A lovas irányítás kifejezetten zötyögős, és nem egyszer ragadtunk bele egy-egy egyszerű tárgyba, képtelenek voltunk továbbhaladni. A harcrendszer is változó: néha könnyedén szétverhetjük az ellenfeleket, máskor egyetlen csapás elég, hogy elhaljunk.

A legnagyobb problémát mégis a játékmenet hibás checkpoint rendszere okozza. Ha elbuksz egy küldetésben, akkor visszakerülsz a szint elejére, és újra kell játszanod mindent. Ez nem azért idegesítő, mert túl nehéz lenne, hanem mert az irányítás és a harc annyira kényelmetlen, hogy az ember csak bosszankodik, és nem élvezi a játékot.

Grafika és hang – Középkori élmény, de nem úgy, ahogy képzeltük

A grafika szándékosan hozza vissza a régi idők 16-bites látványvilágát, és bár ezt nem lehet teljesen rossznak nevezni, azért az NGPC nosztalgia helyett inkább csalódást kelt. A karakterek aranyosak, de túl egyszerűek, és bár a háttér grafikák változatosak és igyekeznek érdekesek lenni, a játékmenet közben gyakran nem elég tiszta, amit látunk. Különösen kézikonzolon (Switch hordozható módban) nehéz kiigazodni a zűrzavarból, amikor egy csata közepén vagyunk. Az állandó framerate problémák miatt a harcok zötyögőssé válnak, és a gyors reakciók is egyre nehezebbé válnak.

A hangok és a zene egyébként jól idézik a régi idők stílusát, de a túlzott humor, amely a puki- és büfögésekkel van átszőve, hamar unalmassá válik. Itt lehetett volna több fantázia, és kevésbé primitív poénokkal is lehetett volna szórakoztatni.

Szórakozás – Mi van a küldetésekkel?

A küldetések ismétlődnek, és bár próbálnak egy kis GTA-szerű szabadságot adni, hamar rájössz, hogy az egész csak a legritkább esetben izgalmas. A játék fő vonzereje talán a szórakoztató popkulturális utalásokban rejlik, például a beat-boxoló bards, akik zenéket váltanak, ha megütjük őket. A világ alapvetően szép, és bár nem egy hatalmas terület, amit bejárhatunk, mégis érdekes helyszíneken barangolhatunk, mint például a kocsmák, terek, piacok. A baj ott kezdődik, hogy bár elvileg mindenhol zajlik valami, a játék gyorsan monotonná válik.

A játékban található különböző tevékenységek – mint a lovas versenyek, taxis futtatás, bunyók – inkább csak újra és újra megcsináltatják veled ugyanazokat a dolgokat, miközben az irányítás minden egyes alkalommal frusztrálóan zötyögős marad. Nem is beszélve arról, hogy a játék mesterségesen nyújtja az időt, mivel egy-egy küldetés közé tartja a repetitív mellékküldetéseket.