RPG Time: The Legend Of Wright

Egy füzetlap, egy ceruza és egy tízéves gyerek fantáziája néha többet tud, mint egy komplett open world motor.

Egy történet, amit már hallottunk – és mégis figyelünk

A sztori papíron a lehető legklasszikusabb: van egy hősünk, Wright, van egy elrabolt hercegnő, és van egy világvégi gonosz, Dethgawd, aki úgy fest, mintha egy gyerekrajzban született Godzilla és egy radírmorzsa szerelemgyereke lenne. Ezerszer játszottuk már ezt végig, mégsem untat. Miért? Mert nem a történet a lényeg, hanem az, ahogy el van mesélve.

A mesélő Kenta, egy tízéves srác, aki iskola után nem hazamegy, hanem felcsapja a füzetét, és RPG-t csinál belőle. Nem metaforikusan: szó szerint. Kartonpapír várak, papírból kivágott szörnyek, origami díszletek – az egész játék úgy néz ki, mintha a Technokol Rapid és egy jó délután találkozásából született volna. Konzolon ülve is érzem azt a furcsa, ismerős bizsergést, amikor gyerekként komolyan vettük a saját kitalált világainkat.

Játékmenet: nem forradalom, inkább jó tempó

Mechanikailag az RPG Time nem akarja újra feltalálni a kereket. Az elején inkább point-and-click hangulata van: Wright mászkál a rajzolt pályákon, Kenta pedig lelkesen kommentál mindent, néha kicsit túl lelkesen is. Aztán szépen, észrevétlenül megnyílik a világ: a kétdimenziós füzetlapokból háromdimenziós minijátékok ugranak elő.

És itt történik a varázslat. Egy távirányítós autó versenypályává válik, egy csomó hétköznapi tárgy főszereplő lesz. Olyan érzés ez, mint amikor gyerekként egy seprűből lightsabert csináltunk – nem azért működik, mert „okos”, hanem mert hisz benne. A változatos fejezetek miatt a tempó jó, ritkán ül le az élmény. Egyszer egy boszorkány kunyhóját járom be, máskor baseballozom egy feldühödött vakonddal. Teljesen logikátlan, és pont ettől működik.

Harc ceruzával, nem vérrel

A boss fightok szándékosan egyszerűek. Ceruzával rajzolva kell megtalálni az ellenfelek gyenge pontjait, körökre osztva. Komoly kihívást nem jelentenek, de nem is ez a céljuk. Ezek inkább mérföldkövek Wright fejlődésében, mint valódi erőpróbák. Ha elbuksz, a játék azonnal segít, nincs büntetés, nincs frusztráció. Ez egy olyan RPG, ami nem akar legyőzni, inkább végig akar vinni magán.

Amikor a lelkesedés kicsit sok lesz

Kenta eleinte imádnivaló. A folyamatos kommentár, a kérdések – néha fontosak, néha teljesen abszurdak – bevonnak a játékba. Aztán ahogy haladok előre, elkezdem érezni, hogy ez a gyermeki lelkesedés kissé túlcsordul. Ugyanazokat a monológokat hallani újra és újra már nem annyira bájos, inkább fárasztó. Ugyanez igaz a zenére is: hangulatos, de hamar beakad, és ha elrontasz egy szekciót, garantáltan együtt szenvedtek tovább ugyanazzal a dallal.

Audiovizuális szeretetlevél a gyerekkornak

Ha egy dolog miatt érdemes végigjátszani az RPG Time-ot, az a látvány. Ez a játék egy mozgó gyerekrajz, ami sosem akar többnek látszani annál, ami: egy kreatív, kaotikus, szerethető alkotás. A firkált asztal, a ceruzanyomok, a kissé rendezetlen világ mind azt sugallják, hogy itt valaki tényleg élvezte az alkotást. Ez nem nosztalgiafetisizmus, inkább emlékeztető: így néztük a világot, mielőtt mindent UI-ok és tutorialok magyaráztak el.

Zárás

Az RPG Time: The Legend of Wright nem hibátlan, de őszinte. Nem akar megváltani, nem akar lenyűgözni technológiával. Egyszerűen csak leültet, és elmond egy történetet arról, miért jó játszani. Hat óra után sem érzem kidobott időnek, sőt: ritka az olyan játék, ami ennyire tisztán emlékeztet arra, miért szerettünk bele ebbe az egészbe.