Return Of The Obra Dinn

Ritkán fordul elő, hogy egy játék már az első órában közli: itt most nem te irányítasz, hanem figyelsz – és ha nem figyelsz eléggé, el fogsz veszni.

Egy hajó, tele kérdésekkel

Lucas Pope neve már a Papers, Please óta garancia arra, hogy itt nem komfortzónás élmény vár. Az Obra Dinn esetében egy 1800-as évekbeli hajóra érkezünk biztosítási ügyintézőként, ahol a teljes legénység eltűnt, a rakomány viszont érintetlen. Klasszikus krimis felállás, csak itt nincsenek tanúk, nincs narrátor, és nincs senki, aki megmondaná, mit csinálj.

Van egy hajód, egy könyved, egy zsebórád – és egy rakás holttest.

Nyomozás kézen fogás nélkül

A játék legnagyobb erénye és legnagyobb akadálya ugyanaz: semmit nem magyaráz túl. A könyved a legfontosabb eszközöd, benne a legénység névsorával, rajzokkal, térképekkel. Amikor egy holttesthez érsz, az óra visszaránt a halál pillanatába. Nem mozgó jelenet, inkább egy megfagyott dioráma, hangokkal, kiáltásokkal, lövésekkel.

És innentől a játék teljes egészében rád bízza magát.

Ki volt ő? Ki ölte meg? Miért volt ott? Melyik név illik erre az arcra? A válaszok mind ott vannak előtted, csak nem abban a sorrendben, ahogy szeretnéd. Az Obra Dinn nem előre halad, hanem visszafelé. A történet végétől indulsz, és minden új információ új kérdéseket vet fel régebbi eseményekkel kapcsolatban.

Ez az a fajta játék, ahol órákkal később hirtelen felülsz a kanapén, mert rájössz, hogy „várj, ő ott akkor ezért mondta azt”.

Figyelem mint játékelem

Itt nincs reflexpróba, nincs időnyomás, nincs harc. Csak koncentráció. Olyan szintű figyelmet kér, amit ritkán vár el egy videojáték. Arckifejezések, akcentusok, ruházat, kapcsolatok – minden számít. És a játék emlékszik arra, amit láttál. Nem pipál ki mindent azonnal, csak akkor erősít meg, ha három sorsot biztosan jól raktál össze.

Ez egyszerre frusztráló és elképesztően kielégítő. Amikor végre „lezár” egy bejegyzést, az felér egy kisebb győzelemmel. Nem azért, mert továbbenged, hanem mert elismeri: figyeltél.

Tragédia, mozaikokból

Ahogy haladsz előre – vagy inkább visszafelé –, egyre világosabbá válik, hogy ez nem csak egy logikai játék. A hajón kapcsolatok voltak, feszültségek, félelmek. A halálesetek súlyosak, néha kifejezetten nyomasztóak. De az egészben van valami furcsa emberi melegség is, mintha a játék azt mondaná: ezek az emberek nem csak nevek voltak egy listán.

Ez az érzelmi töltet lassan épül, és pont attól működik, hogy nem tolja rád.

Két szín, végtelen hangulat

A látványvilág elsőre sokkoló: fekete-fehér, pszeudo-retro, mintha egy régi monitoron futna. De ahogy beleszoksz, rájössz, mennyire illik ide. Az egész olyan, mintha egy emlékkönyv lapjain járnál, ahol a részletek már elmosódtak, de a lényeg még fájdalmasan éles.

A szűrők nem csak esztétikai játékok, néha ténylegesen segítenek meglátni egy-egy részletet. A hangdizájn pedig zseniális: egy-egy jelenet hangjai önmagukban mesélnek történetet.

Zárás

A Return of the Obra Dinn nem szórakoztatni akar a klasszikus értelemben. El akar gondolkodtatni, türelemre tanít, és közben olyan nyomozós élményt ad, amire évek múlva is emlékezni fogsz. Nem mindenkinek való, de aki ráhangolódik, annak ritka, maradandó élmény.