Raiden IV x Mikado Remix

Katonai fegyelemből sci-fi elegancia

A nyolcvanas évek végén a shmup még nem „réteg”, hanem alapélelmiszer volt, és a katonai lövöldék mentek nagyot: 1942, Twin Cobra, Flying Shark – az a fajta egyenes gerincű, sallangmentes, izzadságszagú árkádéletérzés. Aztán jött a Seibu Kaihatsu, és 1990-ben csavart egyet a recepten: a Raiden ugyan katonásan szigorú maradt, de ráöntöttek egy jó adag sci-fit, és hirtelen nem csak a gépágyú szólt, hanem a jövő is.

A vicc az, hogy több mint harminc évvel később ez a „játéksúly” még mindig ugyanott van. Raidenből sok mindent lehet csinálni, de egy dolgot nem veszít el: azt az érzetet, hogy minden mozdulatnak tétje van, minden túlélésnek ára, és minden jó döntésnek azonnali jutalma.

A „már megint kiadják” esete, csak most végre van értelme

A Raiden IV nem új játék. Volt 2007-ben árkád, aztán korrekt Xbox 360-port, később jött az Overkill-verzió PS3-on és PC-n, ami a pontozást és ezzel együtt a játék ritmusát is rendesen eltolta. Szóval igen, jogos a szemöldökemelés: „még egy Raiden IV?”

Itt jön a Mikado Remix csattanója: ez most nem egy újabb kör, hanem egy összecsomagolt, véglegesnek érződő kiadás. Rengeteg mód, többféle verzió, rakás zenei opció, galéria, visszajátszás – és ami a legfontosabb: mindez Switch-en úgy fut, mintha itt lenne az otthona.

Switch-en igazi: kézben, dokkolva, bottal, ahogy kéred

Hordozható módban a Raiden IV meglepően természetes élmény. A képernyő kicsi, de a lényeg – a lövedékek tisztasága – soha nem mosódik össze. Dokkolva, nagy képernyőn pedig kifejezetten jólesik az egész „árkád” érzés, főleg ha van lehetőséged bottal játszani. A teljes Tate-támogatás pedig az a fajta apró figyelmesség, amitől érzem: ezt nem csak odadobták, hanem értik a műfajt.

A látvány technikailag már nem fiatal. A Raiden IV mindig inkább 3D modellek felé húzott, nem a tűéles pixel-art irányába, és ez ma már kicsit „korlenyomat”. De a hangulat passzol, a pályák olvashatók, a lövedékkép tiszta, és egy shooternél ez a szentháromság.

Nem bullet hell, nem matek, hanem ösztön és tempó

A Raiden IV azért különleges, mert nem próbál úgy tenni, mintha DoDonPachi vagy Mushihimesama lenne, és nem is akar Ikaruga-szintű formális fegyelmet. Nem apró hitboxon táncolok száz meg száz lövedék között, és nem kell doktori disszertáció a pontozórendszerhez.

Van lövés, van bomba, van mozgás. És mégis: az egész tele van döntésekkel.

Az Arcade mód a legjobb példa erre, a Flash Shot rendszerrel. Ha gyorsan szeded le az ellenfeleket, szorzót kapsz a pontjaikra. Ennyi. De ez a „csak ennyi” pont elég ahhoz, hogy a játék rávegyen: játsszak fent, közel a képernyő tetejéhez, point blankoljak, vállaljak kockázatot. A Raiden IV itt tényleg úgy bánik veled, mint egy macska a frissen elkapott egérrel: néha hagyja, hogy azt hidd, kézben van, aztán egy célzott lövéssel visszaránt.

És ettől lesz élő. Nem csak túlélés, hanem dráma. A tempó hol felpörög, hol megtorpan, aztán megint elenged – és közben folyamatosan ott a kérdés: mersz-e még egy kicsit feljebb menni?

Additional, Overkill és a pontszámért vállalt káosz

Az Additional mód ugyanazt a feszültséget hozza, csak kicsit variál az ellenfeleken és bedob két extra pályát. Ha régóta ismered a Raiden IV-et, ez pont annyi friss levegő, amennyi kell.

Az Overkill viszont már egy karakterváltás. Itt a nagyobb ellenfelek a kilövés után „ott maradnak” egy darabig, és ha tovább lövöd a roncsukat, ponttárgyakat termelnek. Dilemma: az új ellenfelekre figyelsz, vagy kint hagyod őket a képernyőn, miközben még pár másodpercig „fejted” a pontokat a maradékból? Ez nem csak más pontozás, hanem más ritmus is. Olyan, mintha ugyanazt a dalt játszanád, csak más hangszerelésben – felismered, mégis máshogy viselkedsz rá.

A Score Attack, Boss Rush és online ranglistás variációk mind arra jók, hogy ha belebolondultál a rendszerbe, legyen miben elmerülni. És itt a Raiden IV nagyon tud: nem adja magát ingyen, de mindig hagy egy apró részt a pontszámodban, amire azt mondod, „na, ezt még meg tudom csinálni szebben”.

Doubleplay: két hajó, egy agy, és az a bizonyos „miért nem csinálja ezt mindenki?”

A csomag legnagyobb meglepetése nekem a Double mód volt: egyedül irányítasz két hajót, és minden egy közös pontszámba megy. Papíron ez a „köszi, nem” kategória. Gyakorlatban viszont pár próbálkozás után elkezd összeállni, és hirtelen egy teljesen új játékélmény nyílik meg.

A Raiden IV amúgy is szereti párosával bedobni az ellenfeleket, és itt tényleg van egy olyan érzésem, hogy ez a játék valahol eleve erre is van hangolva. Ráadásul azzal, hogy az egyik hajót a másik mögé igazítom, új tűzerő-variációk is előjönnek. Ez az a fajta „régi árkádtrükk”, amitől egyszerre érzem magam zseninek és teljesen őrültnek.

Az egyetlen nagy szívfájdalom: nincs globális ranglista a Double módhoz. Egy ilyen kihívásnál ez tényleg hiányzik, mert ez az a műfaj, ahol a pontszám nyilvános vallomás.

Zene: Mikado-szív, árkád-vérkeringés

A Mikado Remix nem csak azért jó, mert sok a zene, hanem mert érezni rajta, hogy árkád-kultúrából jön. Többféle zenei összeállítás, vendégművészek, alternatív hangulatok – és mindegyik illik ahhoz a feszült, kemény tónushoz, ami a Raidennél alap. A lövések, robbanások, háttérzenék együtt olyanok, mint egy jól beállított gép: nem tolakszik, hanem húz.

Zárás – a Switch egyik legjobb shootere, és ezt nem könnyű kimondani

A Raiden IV x Mikado Remix nem a modern shmupok „definíciója”. Nem bullet hell orgia, nem pontozási szertartás, és nem fog mindenkinek bejönni. De ha szereted a tiszta, energikus, kockázatra épülő lövöldét, ahol a játék mer követelni tőled, akkor ez a csomag nagyon közel áll a tökéleteshez.

A Switch amúgy is egy váratlanul erős shmup-gép lett az évek alatt, és ebben a mezőnyben is meg tudja mutatni magát a Raiden IV. Kicsit koros a látvány, kontrollerrel a lövés késleltetéséhez hozzá kell szokni, és a Doubleplay ranglista hiánya bosszantó – de amikor elkap a Flash Shot tempója, ezek mind háttérzaj lesznek.