Omega Labyrinth Life

Volt egy pont, amikor azon kaptam magam, hogy egy korrekt dungeon crawlert játszom, csak közben a játék kétségbeesetten próbál elterelni róla.

Egy akadémia, egy kert és egy nagy „upszi”

A kerettörténet abszolút vállalhatóan japánosan abszurd. A Belles Fleurs Akadémia legendás kertje hirtelen elkezd elsorvadni, a Szent Virág eltűnik, és Hinata Akatsuki cserehallgató egyszer csak egy többszintes, szörnyekkel teli labirintusban találja magát. Innen indul a klasszikus „menj le a dungeonbe, hozd vissza, ami kell” történet, barátkozással, felszerelésvadászattal és rengeteg ismétléssel.

A sztori nem váltja meg a világot, de összetartja az élményt, és van benne annyi motiváció, hogy ne csak a számokért menjek tovább.

A lényeg: lépésenként gondolkodó dungeon crawler

A dungeonek rácsalapúak, minden lépés egy kör, az ellenfelek is csak akkor mozdulnak, amikor én. Ez a tempó kifejezetten jól áll a játéknak: óvatos, taktikus haladást kér, csapdák figyelését, folyosók kihasználását. Van benne valami régimódi, PS1-es íz, ami nekem nem volt ellenemre.

A harc egyszerű: odalépek, támadok, használok tárgyakat, és közben figyelem az éhségmérőt, ami korlátozza, meddig maradhatok lent. Meghalok? Vissza az akadémiára, felszerelés bukó – roguelike szabályok, ismerős fájdalom.

Mechanikák, amik inkább mosolyt csalnak, mint izgalmat

A játék egyik fő „trükkje” az Omega Power: ahogy győzöm le az ellenfeleket, gyűlik, és ideiglenesen erősít. Papíron statnövelés, gyakorlatban egy bizarr vizuális visszajelzés, amit nem lehet nem észrevenni. Egyszer-kétszer vicces, huszadszorra már csak legyintek.

A felszerelésrendszer viszont rendben van. Találok cuccokat, kombinálhatom őket, buffokat rakhatok rájuk, és tényleg számít, mit viselek. A halál miatti veszteség ellen vannak biztosítékok, így idővel kialakul egy egész kis gazdaság a „mit vigyek le, mit hagyjak fent” kérdés körül.

Fanservice: sok, hangos, és hamar ismétlődő

Nem kerülöm meg: a játék nagyon szeret a figyelem középpontjában lenni ezen a téren. Masszázsok, minijátékok, interakciók, amik statokat növelnek – mind ugyanarra az egy poénra futnak ki. Eleinte kuncogtam rajta, később inkább örültem, hogy át lehet ugrani ezeket, és megkapni a jutalmat anélkül, hogy újra végignézném ugyanazt.

A szöveg korrekt, néha még szellemes is, de az egész inkább kamaszos, mint valóban „felnőtt”. Furcsa módon egy-egy erősebb káromkodás jobban kizökkentett, mint bármi más – mintha nem találná el a saját hangját.

Akadémiai élet: lassú, de nem pihentető

A dungeonek közti „slow life” szakasz papíron jó ötlet: kertészkedés, küldetések, területfejlesztés. A gyakorlatban viszont fárasztó mellékmunka. Az irányítás itt analóg, de a framerate hajlamos belassulni, a környezet pedig üresnek és olcsónak hat. Sok díszletnek nincs ütközése, az egész olyan, mintha egy félkész hubban rohangálnék.

Ez különösen fájó, mert a dungeonek után mindig ide kell visszatérni, és ilyenkor megtörik az addig felépített ritmus.

Tempó és tanulási görbe

Az eleje kifejezetten nehézkes. Tooltip tooltip hátán, korai nehézségi ugrás, ami arra kényszerített, hogy többször újraépítsem az egész felszerelésem. Idővel persze kitisztul a rendszer, és amikor már értem, hogyan gazdálkodjak az erőforrásokkal, az egész elkezd működni. Csak addigra már túl vagyok jó pár türelmi próbán.

Zárás

Az Omega Labyrinth Life egy tisztességes, de fantáziátlan roguelike dungeon crawler, amit egy nagyon hangos, nagyon megosztó körítés próbál eladni. A harc és a felfedezés rendben van, a mélység megvan, de a „slow life” részek, a teljesítményproblémák és az árazás együtt elég komoly ellenérv.

Ha lehántom róla a csillogó réteget, marad egy korrekt, de nem kiemelkedő játék – és Switchen ennél olcsóbban és izgalmasabban is kapni hasonlót.