Ocean's Heart

A válasz valahol ott van, hogy a klasszikus, felülnézetes 2D Zelda-formula valójában jó ideje hiányzik. A A Link Between Worlds már több mint egy évtizede volt, a Link’s Awakening remake pedig inkább emlékeztetett, mint új irányt mutatott. Az Ocean’s Heart ebbe az űrbe érkezik meg – nem forradalmat hirdetve, hanem tisztelettel másolva, né reminder botlással.

Minish Cap-vibe, saját tájakkal

Ha ránézel az Ocean’s Heart-re, az első reakció nagy eséllyel ez lesz: „Ez egy elveszett Minish Cap folytatás?” A sprite-ok, a zene, a hangulat mind a GBA-s Zelda-érát idézik, és a főhős, Tilia is olyan, mintha Link egy alternatív skine lenne.

Ahol viszont a játék kicsit el tud szakadni a mintától, az a világ dizájnja. Napraforgómezők, görög ihletésű városok, enyhén variált klasszikus biotópok – ezek apró dolgok, de pont eleget tesznek hozzá ahhoz, hogy ne csak másolatnak érezzem, hanem egy önálló világnak, ami szeretne a saját lábán megállni.

Egy történet, amit már láttunk – és nem is próbál mást

A sztori szintén ismerős terep: kalóztámadás, elrabolt barát, eltűnt apa, világmegmentés. Tilia elindul, hogy megtalálja Hazel barátnőjét és az apját, miközben Blackbeard és bandája ellen harcol.

A gond az, hogy bár a játék sokkal több dialógust kínál, mint amit egy ilyen kalandtól várnék, a szöveg nem nő fel a feladathoz. A párbeszédek gyakran laposak, néha furán megfogalmazottak, és Tilia karaktere sem igazán tud kitűnni. Ironikus módon pont az a rész gyengébb, ahol a játék megpróbálna saját identitást építeni.

Ismerős kardcsapások, pár jó ötlettel

A játékmenet viszont hozza azt, amiért idejöttem. Felülnézetes világ, dungeonről dungeonre haladás, új tárgyak, titkok, mellékküldetések. Semmi meglepetés, de minden a helyén van.

Az itemkészlet nem túl bő, viszont vannak kifejezetten jó darabok. A Devana’s Barrier például egy Sonic 3-szerű instant pajzs, ami egy pillanatra minden sebzést és lövedéket visszaver – és mivel a dungeonök meglepően harcközpontúak, ennek tényleg van súlya. Kár, hogy a boss harcok ezt nem használják ki: a legtöbb főellenfél egyszerű sebzés-szivacs, akiknél hiányzott az a klasszikus Zelda-pillanat, amikor rájössz a „trükkre”.

Mellékküldetések és tempó

A mellékküldetések viszont pozitív meglepetések. Van köztük egyszerű gyűjtögetés, de olyan is, ahol egy hajótörés után minden felszerelésedet elveszted, és vissza kell szerezni. Ezek nemcsak változatosak, hanem értelmes jutalmakat adnak: fejlesztéseket, pénzt, új lehetőségeket.

A játék összességében rövid – 6–7 óra mindennel együtt –, ami valakit csalódással tölthet el, nekem viszont inkább kellemesen feszes élmény volt. Nem nyúlik, nem hígítja magát feleslegesen.

Technikai oldal – majdnem makulátlan

Switch-en stabilan fut, nem találkoztam frame dropokkal vagy komolyabb hibákkal. Egyetlen dolog viszont végig bosszantott: az input-kezelés. Gyors váltásoknál a játék néha „átviszi” az előző gomb lenyomását, ami rossz fegyverhasználatot eredményez. Ez különösen harc közben frusztráló, és remélhetőleg javítható egy patch-csel.

Zárás

Az Ocean’s Heart nem titkolja, honnan jött. Nem akarja újradefiniálni a műfajt, nem akar okosabb lenni a Zeldánál. Egyszerűen szeretné újra átélhetővé tenni azt az élményt, amit Nintendo már jó ideje nem adott meg ebben a formában.

A történet gyenge, a boss harcok kihagyott ziccerek, de a felfedezés, az irányítás és a világ összességében működik. Ez egy tisztességes, szerethető kaland, ami bebizonyítja: nem kell mindig újat mondani ahhoz, hogy jól érezzem magam a kontrollerrel a kezemben.