Oceanhorn: Monster of Uncharted Seas

Egy nagyon ismerős árnyékban

Amikor először elindítottam, nem kellett sok idő ahhoz, hogy a Zelda-párhuzam beugorjon. Nem azért, mert lopás lenne, hanem mert a fejlesztők vállaltan abból az iskolából jöttek. A hős kinézete, a világ felépítése, az egész kalandhangulat olyan, mintha valaki fogta volna a klasszikus top-down Zeldákat, és lecsupaszítva, mobilra optimalizálva újraértelmezte volna őket.

És ez önmagában nem bűn. Sőt. Kis stúdióknál kifejezetten szeretem, amikor tisztelettel nyúlnak nagy klasszikusokhoz. Az Oceanhorn viszont egyszerre szeretne hommage lenni és saját jogon megállni – ez pedig nem mindig sikerül maradéktalanul.

Szigetek, mint makettek

A játék világa szigetekre bontott, amik olyanok, mintha gondosan megépített diorámák lennének. Van bennük valami bájos: kis falvak, barlangok, mini dungeonök, mind szépen elkülönítve. A haladás alapvetően lineáris, időnként letérhetsz az útról, de a játék finoman, de határozottan terel tovább.

Ugrani eleinte nem lehet, így a pályadizájn teljesen meghatározza, merre mehetsz. Létrák, hidak, kapcsolók – klasszikus megoldások, amik működnek, csak ritkán lepnek meg. A tempó nyugodt, szinte túlságosan is. Ez az a fajta kaland, amit nem rohanva játszol, hanem hagyod csorogni, mint egy vasárnap délutánt.

Harc és irányítás: korrekt, de túl biztonságos

A kardozás, a pajzsos védekezés, a dash és a különféle al-fegyverek mind ismerősek. Az irányítás Switchen kifejezetten jó, a mozgás sima, az egész 60 fps-sel fut, ami kézben és dokkolva is kellemes élményt ad. Technikailag nincs ok panaszra.

A gond inkább az, hogy a harc túlságosan egyszerű. Az ellenfelek mesterséges intelligenciája sokszor meglepően passzív, néha konkrétan önveszélyes. Nem egyszer haltak meg úgy, hogy én csak álltam és néztem. A kihívás hiánya miatt az összecsapások hamar rutinná válnak, és inkább kötelességek, mint izgalmas pillanatok.

Feladványok: egyszerűtől az indokolatlanul homályosig

Az eleje kifejezetten barátságos: kapcsolók, tologatás, alaplogika. Aztán a játék megpróbál komplexebb lenni, de itt valami félremegy. Nem okosabb feladványokat kapok, hanem kevésbé egyértelműeket. A több szintű pályák és a lineáris haladás mintha gúzsba kötné a kreatív puzzle-dizájnt, így sokszor nem a megoldás kitalálása a nehéz, hanem az, hogy mit akar tőlem a játék.

Vitorlázás, ami inkább szünet

A hajózás az Oceanhorn egyik nagy marketingpontja, de fontos tisztázni: ez nem Wind Waker. A hajó lényegében magától megy, te legfeljebb lövöldözöl pár akadályt. Ez egy szép, hangulatos átvezetés két terület között, de játékmenetként nem sok súlya van. Nem baj, csak ne várjunk többet tőle.

Hangulat: ami igazán működik

Ahol az Oceanhorn igazán erős, az a hangulat. A zene kiváló, dallamos, emlékezetes, és sokat hozzátesz ahhoz, hogy még a gyengébb pillanatokban is kellemes legyen az élmény. A környezetek is szépek, színesek, bár a karakterek animációi és arckifejezései elég fapadosak, ami néha aláássa az érzelmesebb jeleneteket.

Érezni rajta, hogy mobilról indult: a skála, az egyszerűség, a „ne legyen túl nehéz” filozófia végigkíséri az egész játékot. Konzolon ez néha kevésnek érződik.

Zárás

Az Oceanhorn: Monster of Uncharted Seas egy szerethető, de határozottan kompromisszumos kaland. Van benne szív, van benne tisztelet a klasszikusok iránt, és van benne egy nyugodt, barátságos flow, ami miatt nem bántam meg azt a nagyjából kilenc órát, amit vele töltöttem.

Ugyanakkor a harc egyszerűsége, a gyenge ellenfelek és az igazán emlékezetes puzzle-pillanatok hiánya miatt nem hagy mély nyomot. Nem rossz élmény, csak nem az a fajta, amihez visszatérsz.