Ninja Gaiden: Master Collection

A Ninja Gaiden: Master Collection a klasszikus hack and slash széria három főepizódját hozza el a Nintendo Switch-re, de egy komoly kérdést vet fel: vajon megérte? Bár a játékmenet nem változott, a technikai megvalósítás már nem minden esetben van olyan szinten, mint amit az évek során megszoktunk. És persze ott van a Switch sajátos varázsa, ami néha elgáncsolja a lelkesedésünket.

Az első felvonás: Sigma

A Ninja Gaiden Sigma meglepően jól megállja a helyét, bármennyire is már túl van a legszebb évein. Az alapjáték, mely egy 2004-es alkotás, szinte tökéletesen illeszkedik a Switch kezébe, és ezt elmondhatjuk mind dokkolt, mind kézikonzolos módban. A játék tempója ugyanúgy pörög, mint egykori fénykorában, a harcok folyamatosan kihívást jelentenek, és minden egyes vágásnak van súlya. Ahogy vágod le az ellenségeket, minden egyes mozdulatod újabb és újabb örömöt ad, amit nem minden mai játék tud elérni. A kamera néha borzasztóan zűrös, de a harcok pörgése miatt ezt könnyen elnézhetjük neki.

A grafika azért elég datált, de még mindig emlékezetes, és azok, akik nem játszottak vele, valószínűleg elámulnak a szintén szép, bár a régi idők pixeles varázsát hordozó látványon. Én például egyből érzékeltem egy déjà vu érzést, mikor a hátam mögött ott pörögtek a lángoló ellenségek – egy kicsit olyan érzés volt, mintha visszautaztam volna 2004-be.

A második felvonás: Sigma 2

Most jön a fájó rész: Ninja Gaiden Sigma 2. Itt kezdődnek a problémák, és nem is kicsik. Míg a játékmenet egy fokkal pörgősebb, látványosabb és – igaz – könnyedebb lett, a technikai háttér nem bírta el a terhelést. A harcok továbbra is pörgősek, minden egyes ütéssel, vágással érződik, hogy a Team Ninja egy ütős szórakozást akart adni, de a portálás itt kezd el csúszni. A frame rate nem tartja meg a stabilitást, és bármilyen hevesebb összecsapásnál szép lassan szétcsúszik a kép. Nem is a látvány zavaró, hanem hogy a folyamatos akcióban az egész élmény darabos lesz. Ahogy Ryu megöl egy csomó ellenséget, te meg azzal küzdesz, hogy ne akarj falra mászni a frame rate miatt. A pixelhalmaz csak nem adja azt az élményt, amit a régi gépeken éreztünk.

A harmadik felvonás: Razor’s Edge

A Ninja Gaiden 3: Razor's Edge meglehetősen csalódásos, és inkább a "na, ezt már ne" kategóriába tartozik. A harcok hangulata nem éri el az előző két epizód szintjét, és a technikai problémák itt is ugyanúgy jelen vannak. Különösen kézikonzolos módban nagyon nehezen élvezhető, mivel a képminőség egy folyamatosan pislákoló pixelhalmazzá válik, miközben az akció szinte követhetetlenné válik. A dockolt mód sem hoz annyi javulást, hogy a játékot tényleg élvezni lehessen, de talán kicsit jobban elviselhető, mint az előző részek.

A Master Collection akkor lehetne igazán jó, ha nem ragadtunk volna le itt. De a portok minősége messze elmarad attól, amit elvárhatnánk. Ha csak a Sigma élménye miatt veszed, akkor még oké, de ha a többi epizódra is kíváncsi vagy, akkor inkább várd meg a jobb verziókat.