Nickelodeon All-Star Brawl 2

A Nickelodeon All-Star Brawl 2 Switch-en olyan, mintha valaki odatolta volna elém a kedvenc rajzfilmhőseimet egy nagy bunyóra, majd a kezdés előtt finoman kivette volna alólam a szőnyeget.

Nehezebb figurák, tompább kontroll – és egy furcsa lebegés

Az első percben feltűnik: a harcosok súlyosabbnak érződnek, mint az előző részben. Nem az a villámgyors, pattogós platformfighter-tempó van, hanem valami megfontoltabb, földhözragadtabb mozgás… ami a levegőben mégis kicsit lebegős. Olyan, mintha a gravitációval valaki alkudozott volna, de nem sikerült aláírni a szerződést.

Nem mondanám csúszósnak az irányítást, inkább azt, hogy a korábbi „ultra feszes” érzésből elveszett valamennyi. Cserébe az ütéseidnek tényleg van súlya: amikor betalálsz, az jobban _érződik_. Ez a csereüzlet papíron korrekt, a gyakorlatban viszont egy platformfighterben nagyon hamar kiderül, mennyire számít a mikro-pontosság.

A repertoár közben bővült: pajzsból lehet kitérni balra, jobbra, helyben, és van egy nagy, képernyőt betöltő ultimate, ami hatalmasat sebez és lök. Ha most bólogatsz, hogy „ez ismerős”, akkor igen: ez pont az a pont, ahol a játék már nem csak inspirálódik, hanem elkezd ráfeküdni a Smash Bros. kézikönyvre.

Smash-szag mindenhol – és közben fogy az egyediség

Az első Nickelodeonos bunyó bátran vállalta, hogy „igen, innen jövünk”, de közben volt benne egy kis saját őrület. A második rész viszont sokszor úgy viselkedik, mintha azt mondaná: „á, tudjátok mit, legyen még inkább Smash”.

Van azért pár saját csavar, például a Slime Meter, ami több mindenre jó: erősít, menthet a pályáról való kirepüléstől, és ebből jön az ultimate is. Jó ötlet, mert ad egy plusz réteget, amit lehet menedzselni, és emeli a plafont annak, aki szeret okosan játszani.

Csakhogy a mozdulatkészletek közben mintha egyszerűsödtek volna. A korábbi, teljesen agyament megoldásokból (amiket például Nigel Thornberry vagy Ren és Stimpy hozott) több helyen standardabb, „biztonságosabb” pofonok lettek. Ennek van előnye: könnyebb felvenni egy új karaktert, kevesebb a „mi a fene ez” pillanat, és valószínűleg balanszolni is könnyebb. De az ára az, hogy kevesebb a káosz-mágia, kevesebb az a fajta karakteres hülyeség, ami miatt ez az egész ötlet egyáltalán működik.

A kampány: végre nem csak dísz a single player

Ahol viszont tényleg éreztem fejlődést, az az egyjátékos rész. A kampány egy roguelite-os szerkezetű menetelés, amiben valami gonosz (Vlad Plasmius) agykontrollt akar, vagy univerzumot akar, vagy mindkettőt – a sztori inkább ürügy, de legalább ad keretet.

És ami fontosabb: a karakterinterakciók néha kifejezetten jók. Olyan, mintha az írók között tényleg lennének Nick-rajongók, akik tudják, mitől vicces egy-egy párosítás. Nekem az ilyen jelenetek adják el a licencelt játékokat: nem a nagy dráma, hanem a „na jó, ezt tényleg értik” kacsintás. Itt ilyenből akad.

A gond az, hogy a játékmenet hamar monotonná válik: sokadik alkalommal bunyózol kisebb botokkal, akik néha még csak rendesen öngyilkos módon sem vetik le magukat a pályáról, és a bossok ugyan feldobják, de kevés belőlük. Emiatt egy idő után túl gyakran futsz bele ugyanabba (igen, sokszor ugyanabba a Hollandi kísértetbe), és a kampány inkább „kibírom, mert vannak jó poénok”, mint „még egy run, mert imádom”.

A Switch-verzió: a nagy elefánt a szobában 30 fps-ben dübörög

Na és akkor beszéljünk arról, ami itt mindent agyonnyom: 30 fps. Platformfighterben ez nem apró kompromisszum, hanem konkrétan olyan, mintha a reflexeidet ólomcipőben kérnék számon. Itt minden a reakcióról, az időzítésről, a spacingről szól – és ehhez a 60 fps nem luxus, hanem alap.

A legszebb az egészben, hogy a látvány sem kompenzál. Sőt. A kép dokkolva is mosott, a fények alapok, árnyék gyakorlatilag sehol, a karakterek sokszor laposnak hatnak. Kézben meg ugyanez, csak még alacsonyabb felbontással. Egy-egy meccs betöltése simán elnyúlhat harminc másodperc fölé, ami egy verekedős játéknál konkrétan a ritmus halála.

És akkor a kis kellemetlenségek:

• a menüzene néha nem loopol rendesen,
• bizonyos módokban nincs rendes gombkiosztás-mókolás,
• az ultimate-ek néha mintha hangok nélkül maradnának, így az egész kevésbé üt,
• a beszólások elharapódnak,
• kampánybeli NPC-k az ultimate-ben animáció nélkül csúszkálnak, mint rosszul tolt sakkfigurák.

Ezek együtt azt az érzést keltik, mintha a játék még félkész lenne. És ez a legfrusztrálóbb, mert a váz alatt ott van egy alapvetően működő, sőt, helyenként kifejezetten élvezetes platformfighter – csak Switch-en olyan mennyiségű technikai és prezentációs salak borítja, hogy elrontja a bulit.

Zárás

A Nickelodeon All-Star Brawl 2-ben megvan a potenciál, sőt: a harc hozzáférhetőbb és (bizonyos pontokon) kiforrottabb, a Slime Meter jó ötlet, a kampány pedig végre ad egy kis életet a szereplőknek. De Switch-en mindezt a 30 fps, a homályos kép, a hosszú töltések és a gyakori döccenések úgy fogják vissza, mintha valaki direkt nem akarná, hogy élvezd.

Ha ez kap egy csodapatch-et, még beszélhetünk róla más hangnemben. Így viszont jelenleg inkább az a fajta játék, ami után nosztalgiából mosolyogsz egyet a szereplőkön, aztán gyorsan elkomorodsz, amikor megint betölt a következő meccs.