New Super Lucky's Tale

Ritkán mondok ilyet, de ez az a játék, amit akkor is jólesik elindítani, amikor amúgy semmi kedvem nincs játszani.

Egy róka, egy könyv, és a régi idők íze

Lucky története nagyjából annyira egyszerű, amennyire egy klasszikus platformeré lennie kell: van egy mágikus könyv, van egy pimasz főgonosz macska, és van egy lelkes, kissé naiv főhős, akinek meg kell mentenie a világot. Nem világmegváltó sztori, nem is akar az lenni. Olyan ez, mint egy szombat reggeli rajzfilm: tudod, mire számítsz, és pontosan ezért kapcsol ki.

Switch-en játszva az egésznek van egy kellemesen „PS2-korszakos” mellékíze. Jak and Daxter, Ty the Tasmanian Tiger – ezek jutottak eszembe, nem nosztalgiából, hanem azért, mert ugyanazt a könnyed, játékos tempót érzem. A pályák nem akarnak lenyűgözni, inkább hívogatnak: fuss, ugorj, gyűjts, nézz körül.

Játékmenet, ami nem akar túlbonyolítani

Lucky mozgáskészlete szinte nevetségesen visszafogott. Dupla ugrás, farokcsapás, föld alá bújás – ennyi. És tudod mit? Ez bőven elég. Nincs az a „most melyik gombot is kellett ehhez nyomni” érzés. Pár perc után ösztönből irányítod, és onnantól csak a pályák ritmusára figyelsz.

A lóherék gyűjtése klasszikus recept: végigcsinálod a pályát, összeszeded az érméket, megkeresed a L-U-C-K-Y betűket, és vadászol az eldugott titokra. Nem forradalmi, de működik. Mindig van egy apró okod visszamenni egy szintre, és sosem érzed kényszernek.

Flow, mosoly, nyugalom

Ami igazán megfogott, az a játék hangulata. Lucky karaktere egyszerűen szerethető. Van benne valami őszinte lelkesedés, amitől önkéntelenül is drukkolni kezdesz neki. Olyan, mintha egy alternatív univerzumból származó, sosem elkészült, családbarát Conker-sztorit játszanék, mielőtt az egész átcsapott volna obszcén irányba.

A látvány színes, letisztult, barátságos. Nem technikai csoda, de nem is akar az lenni. A Switch hardveréhez jól illeszkedik, még akkor is, ha néha becsúszik egy-egy apróbb döccenés. Ezek sosem törik meg az ugrások ritmusát, inkább csak jelzik, hogy ez nem egy betonstabil 60 fps-es demonstráció.

Ami kicsit megakad

A nehézség alacsony. Nagyon. A Guardian Trials próbál valamennyi kihívást becsempészni, és ezeknek örültem is, de összességében ez egy kifejezetten könnyed játék. Ha valaki vért izzadós platformingra vágyik, itt nem fogja megtalálni.

A változatosság sem mindig egyenletes. A golyós puzzle részek például kifejezetten szórakoztatóak voltak, míg a csúszkálós feladványoknál többször azon kaptam magam, hogy inkább továbblépnék. Ezek nem teszik tönkre az élményt, csak kizökkentenek belőle.

Apró, de fontos javítások

A kamera végre rendben van. Ez az a fajta dicséret, ami elsőre talán gyengének hangzik, de valójában hatalmas eredmény. Nem harcoltam vele, nem bosszantott, nem gondoltam rá. Egy platformernél ez aranyat ér.

Az öltöztethető Lucky pedig… nos, teljesen felesleges funkció, és pontosan ezért imádom. Semmi értelme, csak jó nézni, ahogy még cukibb lesz. Régi iskolás jutalmazás ez: játszol, kapsz valamit, mosolyogsz.

Zárás

A New Super Lucky’s Tale nem akar versenyezni a modern játékok zajával, szezonpasszaival és végtelen grindjeivel. Inkább csendben leül melléd, és azt mondja: „gyere, játsszunk egy kicsit”. És néha pontosan erre van szükségem. Nem több kihívásra, nem nagyobb tétekre, csak színekre, ugrásokra és egy jóleső flow-ra.