Neon City Riders

Kezdetben minden szép és jó

Képzeld el, hogy egy futurisztikus világban egy maszkot viselő hős vagy, aki épp egy elnyűtt cyberpunk városban próbálja legyőzni a legveszélyesebb bandavezéreket. A Neon City Riders egyértelműen megidézi a '80-as éveket: a háttér pixel art stílusú, a szintik bőségesen pörögnek, és a világ tele van futurisztikus gépekkel, arcápoló automatákkal és régi szép videojátékokat idéző részletekkel. Mindez egy olyan hangulatos alapot ad, hogy rögtön beugrik a nosztalgia, és a játék első benyomása igazán figyelemfelkeltő.

Aztán ott van az open world is, ami egy igazán izgalmas alapot ígér. Elméletileg egy nyílt világban mozoghatunk, ahol szabadon felfedezhetjük a várost, harcolhatunk, gyűjthetünk tárgyakat, miközben épp azt próbáljuk kideríteni, mi is folyik itt valójában. Elindulunk, és az első pillanatokban a játék tényleg lenyűgöző – a pixel art gyönyörű, és a zene igazán eltalálja az atmoszférát.

A nagy csalódás: A mélység hiánya

De mi történik, ha levesszük a rózsaszín szemüveget? A valódi probléma a játék mechanikai részében és a történetvezetésben rejlik. A kezdeti izgalom gyorsan elillan, és amit korábban a "nyílt világ" alatt értettünk, az inkább csak egy üres, terjedelmes, de üres térképre redukálódik. Az NPC-k nem nyújtanak semmi különöset, a karakterek párbeszédei többnyire unalmasak, a feladatok pedig egy idő után iszonyúan repetitívvá válnak.

A harcok, amik a játékmenet fő részét képezik, rövidesen unalmas, gombnyomogatós masírozássá válnak. Az AI baromi könnyű, egyszerűen elég ütni őket, amíg el nem döntenek, hogy lefekszenek. A special moves használata nem különbözik lényegesen az egyszerű ütlegeléstől, és mikor végre jön egy nehezebb harc, az csak azt jelenti, hogy több időt kell rászánni a gépre, hogy minden gombot lenyomhassunk, míg meg nem szabadulunk az akadálytól.

A történet sem menti meg a helyzetet. A fő küldetésben végig az a monoton dolog történik, hogy össze kell szednünk egy-egy képességet, amivel aztán előrébb tudunk jutni, de a történet szinte semmi újat nem ad. Ráadásul a nyílt világ is inkább felületes, mintsem gazdag: egy-két érdekes gép itt-ott, de a legtöbb dolog csak díszlet, ami nem ad valódi interakciót vagy változást a játékmenethez.

A látvány: Csak ne nézd meg túl közelről

Bár a Neon City Riders grafikája szép, a pixel art tényleg megérdemel néhány elismerő szót, a játék világát szépen kidolgozták, de ami igazán zavaró, az a szörnyű írás és az egyhangú történet. Mintha az egész játék egyes részeit egy fordítóprogrammal tettek volna át angolra, és nem foglalkoztak volna a nyelvtani hibákkal. Ez igazán rontja az összhatást, mert a világ építése a helyszínek szempontjából szép, de semmi sem történik igazán.

Az utolsó szó: A nosztalgia önálló hatása

A Neon City Riders nem rossz játék, de nem több mint egy nosztalgikus vágyálom. A retro hangulat adja az alapot, de a játékmenet és a történet nem képesek ezt igazán alátámasztani. Az egész játék olyan érzést kelt, mintha egy régi, elfeledett cím próbálna újraéledni, de nem találja a helyét a modern világban. A szórakozás leginkább az, hogy nosztalgikus pillanatokban újra felidézhetjük a régi játékokat, de ezen kívül nem kínál igazán új élményt.