Moon

Aztán jött a Moon, ami már a megjelenésekor is pimaszul “Anti-RPG”-ként hivatkozott magára. És ez nem csak üres póz volt. Ez a játék konkrétan szembefordult mindazzal, amit a műfajról addig gondoltunk. Ma már persze könnyű az Undertale felől visszanézni rá, de a Moon önmagában is egy furcsa, néhol kényelmetlen, mégis emlékezetes élmény.

Meta az egész, de nem okoskodva

A történet rögtön egy metaszinttel indít. Egy kisfiút irányítok, aki épp egy Dragon Quest-szerű RPG-vel játszik. Anyja elküldi aludni, ő kikapcsolja a konzolt… majd a játék magától újraindul, és beszippantja őt a Love-De-Gard nevű világba.

Itt már javában zajlik a „hős” kalandja: szörnyeket öl, állatokat pusztít el, holttesteket hagy maga után – mindezt a fejlődés jegyében. A fiú ezt nem tudja hova tenni, és nem sokkal később megjelenik a Hold Királynője, aki egyetlen feladatot ad: gyűjtsd össze az ártatlanul megölt lények lelkeit, és terjeszd a szeretetet.

Ez már önmagában elég abszurd, de a Moon itt még csak bemelegít. A sztori ahogy halad előre, egyre jobban elszabadul, és folyamatosan kifigurázza a JRPG-k berögzült kliséit. Bemész egy pék házába? Felháborodik, mert ez baromi creepy viselkedés. Teljesen jogos. A következő pillanatban meg azt nézem, ahogy a „hős” villámcsapással porrá éget egy reszkető nyálkát. A humor és a sötétség furcsa, de meglepően jól működő egyensúlyban van.

Nem RPG, inkább egy furcsa kalandjáték

Hiába a címke, a Moon játékmenete alig emlékeztet RPG-re. Sokkal inkább egy pont-and-click kaland, időmenedzsmenttel megfűszerezve. A világ egy heti ciklus szerint működik, ami nekem rögtön a Majora’s Mask feszült időérzetét idézte meg.

Van egy stamina csík, ami azt mutatja, meddig tud ébren maradni a fiú. Ha nem érek vissza időben egy ágyba, egyszerűen összeesik – game over. Minden nap arról szól, hogy mit merjek bevállalni a rendelkezésre álló időben.

A lelketlenül legyilkolt lényekhez odalépve kapok egy kis leírást róluk: nevük, szokásaik, apró megfigyelések. Ezek alapján kell rájönnöm, hol és hogyan találom meg a lelküket. Ha sikerrel járok, megérkezik egy UFO (Unidentified Flying Octopus, természetesen), elszippantja a lelket, én pedig jutalmat kapok. Elég szeretet összegyűjtése után nő az állóképességem – ez a Moon sajátos „szintlépése”.

Az idő vasfoga rendesen beleharap

A gond ott kezdődik, hogy a Moon borzasztóan keveset magyaráz. Konkrétan semmit. A stamina rendszerről például egy szó sem esik, így az első nap végén teljesen értetlenül néztem, ahogy a karakterem összeesik, és minden addigi haladásom elvész.

Ironikus módon a lokalizációs csapat feltöltötte a kézikönyv fordítását Twitterre, és az tényleg segít – de egy játék, ami külső dokumentumra támaszkodik az alapmechanikák megértéséhez, ma már nehezen védhető.

Ehhez jön a kínosan lassú tempó. A fiú lassan sétál, a szöveg betűről betűre jelenik meg, és gyakran csak azt nézem, ahogy átvánszorgok egy mezőn, mert muszáj. Később kapunk gyorsutazást, ami enyhít a problémán, de az érzés megmarad: a Moon hosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában.

Külcsín: múltidéző, de karakteres

A látvány tipikus 32-bites PlayStation-es iskola: sprite-ok előrenderelt háttereken. Felbontásnövelés nincs, polírozás alig. És mégsem ronda. Az art stílus egy bizarr keveréke az impresszionista festményeknek és a gyurmaanimációnak, ami időnként kifejezetten megkapó.

Ez egyértelműen egy ’90-es évekbeli játék, de van benne annyi karakter, hogy ne legyen fájdalmas ránézni – csak más elvárásokkal kell közelíteni hozzá.

Zárás

A Moon elsősorban türelempróba. Nem a reflexeimet, hanem az elfogadásomat teszteli. El tudom-e viselni a régi dizájnt, a lassúságot, a szándékos kényelmetlenséget? Ha igen, akkor egy különleges, gondolatébresztő élményt kapok, ami szelíden, de határozottan kérdőjelezi meg az RPG-k alapvetéseit.

Ha viszont valaki pörgős, lényegre törő játékélményt keres, az jobb, ha messziről elkerüli. A Moon azoknak szól, akiket érdekelnek a műfaj határai, vagy akik az Undertale narratív megközelítését szerették. Mindenki másnak ez csak egy furcsa, lassú kitérő lesz.