Layer Section & Galactic Attack S-Tribute

A Layer Section & Galactic Attack S-Tribute (igen, ez a cím olyan, mint egy VHS-korszakból itt ragadt felirat) Switch-en furcsa, mégis örvendetes vendég. Főleg azért, mert a kiadó, a City Connection az utóbbi években nálam inkább „majd meglátjuk” kategória: volt, hogy vállalhatatlan lagot kaptunk, volt, hogy a ranglisták úgy tettek, mintha a teljes végigjátszás és az autofire ugyanaz a sportág lenne, és általában a bónuszok is olyanok voltak, mintha valaki elfelejtette volna őket a csomagban. Ehhez képest most meglepően jó a rajt: Switch-en nincs az a brutális input lag és audio szaggatás, amit más platformon emlegettek. Ritka ünnep, amikor nem a Nintendo gépe húzza a rövidebbet.

Azt azért tisztázzuk: itt nem az arcade RayForce portját kapod, hanem a Sega Saturn-port portját. Ez papíron elég bizarr döntés – mintha valaki a film restaurált változata helyett a VHS-ről készült DVD-t ünnepelné. És mégis… amikor elindul, a Taito-féle alapanyag olyan erős, hogy az egész furcsaság a háttérbe szorul. Ez egy nagyívű, operai sci-fi utazás, a ’90-es évek manga-űrháborúinak romantikájával, és azzal a fajta folyamatos, megállás nélküli átkötéssel jelenetről jelenetre, amit ma már ritkán látni ilyen tisztán.

A rendszer egyszerű, de ízlésesen gonosz: van az egyenes lézered, és van a lock-on, ami a háttérelemekre is rá tud ülni. A lock-on hangja – az a visszatérő blip-blip-blip, ahogy megtalálja a célpontokat – konkrétan beég az agyamba, és ezt most dicséretnek szánom. A homing találatok kis robbanásai alul, miközben felül a fő tűzcsíkod tartja a frontot: ez az a kettős ritmus, amitől a játék „ropogós” lesz. Nem modern értelemben látványos, hanem abban a klasszikus arcade módon, amikor minden találatnak hangja, súlya, visszajelzése van.

A tempója pedig… na, az a lényeg. A Layer Section nem arra épít, hogy majd te szépen bejárkálsz, megfontoltan kitakarítasz, aztán statisztikákat nézegetsz. Itt 25 perc alatt lezajlik egy teljes űropera: folyamatos emelkedő feszültség, egyre sűrűbb tűz, egyre nagyobb színpadi díszletek. Egyik set piece csúszik a másikba, mintha egyetlen hosszú snitt lenne: aszteroidamagokon át, föld alatti városok ostromába, majd ki a csillagháborús hadszíntérre, ahol rombolók parallax-csúsznak a háttérbe. És igen, a Zuntata zene közben úgy szól, mintha valaki space-jazzt kevert volna egy nagy költségvetésű sci-fi film főtémájával. Az a fajta soundtrack, amit nem csak elviselsz, hanem keresnéd Spotify-on, ha nem lennél túl büszke hozzá.

A hanghatások külön misét érdemelnének: fémkapuk súlyos darálása, robbanások, és az a nagy, teátrális kürtölés, amikor megérkezik a második pálya bossza – komolyan, ez olyan, mint amikor az Eredet megfújja a saját kürtjét, csak itt legalább tényleg történik is valami a képernyőn, amitől összerándulsz.

A nehézség szerintem meglepően korrekt ívet fut. Nem egy „két perc alatt bedarál” típusú cím, de nem is ingyen kör. Inkább az a tanulós fajta: először kicsit kapkodsz, aztán rááll a kezed, és egyszer csak azon kapod magad, hogy már előre érzed, melyik hullám honnan érkezik. A játék alapvetően lassabban mozgó lövésekkel dolgozik, de sokszor hosszú, fogpiszkáló-lézer csíkokkal, amik között át kell fűzni a hajót. Itt jön az egyetlen komolyabb megszokást igénylő pont: a mélységérzet.

Mert a hajód elég nagy, és amikor „egy réteggel lejjebb” lévő fegyverek lőnek felfelé rád, elsőre nem mindig intuitív, hogy mi fog eltalálni és mi nem. Van benne egy kis vizuális trükközés, amit agyban kell átállítani. Olyasmi, mint amikor először játszol izometrikus akciót, és elnézed a hitboxot – csak itt a tűz nem kér bocsánatot. Szerencsére gyakorlással ez szépen kisimul, és onnantól inkább egyedi íz lesz, nem bosszúság.

A csomag modern extrái vegyesek. Kijelzőbeállításokból meglepően kevés van, pár alap scanline és anti-aliasing, nagyjából ennyi. Viszont a rewind, a lassítás, a gyakorló mód, a mentésállások és a paraméterezés mind hasznosak – főleg, ha nem akarod minden este ugyanott hagyni a lelked egy rosszul időzített becsúszásnál. Van egy „Super Rapid” opció is, ami olyan szinten felpörgeti a lézered sebességét max poweren, hogy tényleg úgy vágod az ellenfeleket, mint a vajat. Nyilván könnyít, de bevallom, jóleső bűn. Mint amikor a régi csalásokat ütöttük be, csak most legalább a játék engedi, és még ranglista is lesz hozzá.

És itt érünk el a kellemetlen részhez: ez a kiadás… hát, elég fapados. Nincs igazi extra mód, nincs új zenei átirat, nincs „tribute” tartalom, ami túlmutatna azon, hogy „tessék, itt a ROM egy emulátoros csomagban”. A legnagyobb hiány pedig az, hogy az arcade eredeti nincs benne. Gyakorlatilag két, egymáshoz nagyon hasonló Saturn-verziót kapsz különböző régiókból, minimális modern kényelmi funkcióval. Történelmi művekhez illene a gondos restaurálás, a nagyvonalú csomagolás, az „így kell ezt megőrizni” hozzáállás. Itt inkább az érződik, hogy valaki megszerezte a licencet, aztán gyorsan felhúzta rá a keretet.

A City Connection emiatt nem tesz igazán igazságot a játéknak. Csakhogy van egy apró gond: a Layer Section még így is annyira jó, hogy az ember a végén kelletlenül is megbocsát. Nem azért, mert nem számít a prezentáció, hanem mert Tatsuo Nakamura víziója – ez a folyamatos, filmszerű űrháború, a zseniális hang és látvány összjátéka, a kattanós lock-on mechanika – ma is simán megáll a lábán. A műfaj panteonjában ez még mindig az a cím, amit felmutatsz, ha valaki azt kérdezi: „oké, de miért szereted a shoot ’em upokat?”

Szóval igen: triumf, csak épp túl vékony díszdobozban.