Kona

A „walking simulator” szó visszavétele

A Kona kapcsán az első gondolatom az volt, hogy na tessék, megint egy walking simulator, de aztán elég gyorsan kiderült, hogy ez itt nem az a fajta passzív sétálgatás, ahol csak végignézed, ahogy a sztori történik veled. Inkább olyan, mintha valaki fogta volna a film noirt, ráeresztette volna egy kanadai hóviharra, majd hozzákevert volna egy csipet túlvilági nyugtalanságot. És mindezt úgy, hogy közben nem felejti el: én itt játszani is szeretnék.

Carl Faubert magánnyomozó bőrébe bújok, aki egy jelentéktelennek tűnő vandalizmus ügy miatt keveredik bele egy egyre furcsább, fagyott kisváros életébe. A helyszín már önmagában eladja az élményt: kihalt faházak, bezárt boltok, dermedt tundra. Szép és barátságtalan egyszerre, mint egy régi fekete-fehér krimi, csak mínusz húsz fokban.

Nyomozás tempóban, nem checklisten

A Kona egyik legnagyobb erénye, hogy hagy nyomozni. Nem rángat kézen fogva, nem villog állandóan a következő célpont. Barangolok, benézek ide-oda, nyomokat találok, amik szépen bekerülnek Faubert naplójába. Ez a scrapbook-szerű jegyzetelés kifejezetten jólesett: volt időm megállni, átgondolni, összerakni a képet, nem csak továbbrohanni.

A hetvenes évek hangulata nem csak díszlet. A Polaroid fényképezőgép, a rozoga pickup, amivel a hóban araszolok – mind-mind hozzátesznek ahhoz az érzéshez, hogy itt tényleg ott vagyok. A vezetés ügyetlen, a látótáv pocsék, de őszintén? Pont ettől működik. Nem versenyezni jöttem, hanem túlélni és megérteni.

Szabadság egy fagyott térképen

A Kona nem zárt folyosókon vezet végig, hanem egy viszonylag kis, de szabadon bejárható teret ad. Ez sokat dob az élményen. Nem csak megfigyelője vagyok a történetnek, hanem aktív résztvevője. Ha el akarok menni egy másik kabinhoz, megtehetem. Ha előbb egy mellékszál érdekel, nincs rám szólva.

Ehhez jön egy enyhe túlélős vonal is. Fázom, stresszelek, tüzet kell rakni, meleget csiholni egy sötét faházban. Van ebben valami furán megnyugtató: belépek a hidegből, begyújtok, felkapcsolom a villanyt, és egy pillanatra megáll az idő. A stresszkezelés már kevésbé kiforrott, inkább csak egy plusz mérőóra, de nem zavaró, inkább háttérzaj.

Amikor a játék kicsit kilóg

Időnként fegyvert is ragadok – baltát, kalapácsot, néha puskát –, de fontos leszögezni: ez nem akciójáték. A harc ügyetlen, darabos, és nem is ez a lényeg. Viszont hozzáad ahhoz az érzéshez, hogy nem vagyok teljesen védtelen ebben a világban.

Ami viszont tényleg kizökkentett, az a technikai oldal. Az interakciók pontatlansága néha komikusan bosszantó: körözök egy szekrény előtt, mint egy rosszul sikerült point-and-click paródiában, mire végre sikerül kinyitni. Switch-en ráadásul a töltések is elég suták. Megáll minden, jön a kis karika, és hirtelen olyan, mintha egy rossz internetszolgáltató reklámjába csöppentem volna. Hangulatgyilkos pillanatok ezek.

Zárás – Lassú, hideg, de emlékezetes

A Kona nem mindenkinek szól. Türelmet kér, figyelmet, és azt, hogy ne rohanj. Cserébe ad egy sűrű atmoszférájú, csendes nyomozást, ahol a hó, a sötétség és a félmondatok legalább annyit mesélnek, mint a konkrét események. Nem hibátlan, de van benne lélek, és ez az, ami miatt még napokkal később is eszembe jut egy-egy elhagyott kabin vagy nyikorgó ajtó.