Devil May Cry 2

Dante És A Számkivetett Hangulat

A játék központjában ott van Dante, de nem az a magabiztos, karizmatikus figura, akit az első részben megismertünk. Itt már nem a szokásos akcióhős, hanem egy olyan karakter, aki inkább unott, sőt, szinte fásult. Az a jó öreg Dante-féle lazaság, a poénok és az önironikus stílus eltűnt, és helyette egy olyan, szótlan, dühös figura áll, akit inkább sajnálunk, mint szeretünk. A változás annyira szembetűnő, hogy nem is igazán érezzük magunkénak a karaktert.

Harc és Kihívás: Az Új Szintű Unalom

A játékmenet alapja ugyanaz maradt, mint az első részben: kombózás, akrobatikus harcok és különféle démonok legyőzése. De van egy nagy baj: az ellenségek. Ők egyszerűen nem jelentenek kihívást. A gyenge mesterséges intelligencia és az ostoba, helyben álló ellenfelek miatt a játék harci része elveszíti az izgalmát. Ráadásul a boss harcok kifejezetten csalódást keltőek, mivel a legtöbbjük olyan könnyen legyőzhető, hogy szinte elvárnánk, hogy a játéknak legyenek érdekesebb, okosabb feladatai. Ehelyett egy szimpla gombnyomásra eltűnnek az ellenfelek, és ez az egész akció így egy idő után érdektelenné válik.

Szinttervezés: A Látvány, Ami Hiányzik

A pályák sem javítanak a helyzeten. A szinttervezés unalmas, és a korábbi klasszikus, gótikus környezet helyett inkább monoton városi környezetek, hosszú, egyhangú folyosók és démonokkal teli helyiségek várnak. A játéknak egyszerűen nincs karaktere; a dizájn annyira lehangoló, hogy egy-egy pálya végére már az is megkönnyebbülés, hogy végre túljutottál rajta.

A boss harcok is egyre inkább olyan érzést keltenek, mintha a fejlesztők inkább csak „kitöltő” elemeket akartak volna a játéknak, semmint valódi kihívásokat adni. Egy óriási majom a harmadik pályán, egy tentákulumos szörny a negyediken – egyik sem indokolt igazán. Miért van ott? Miért harcolsz vele? A válasz: nem tudni. Olyan, mintha mindent csak azért pakoltak volna bele, hogy legyen valami, ami legalább egy kicsit megmozgassa a játékosokat.

A Játékmenet: A Harc Még Elmegy, De Mi Mellett?

Van azért jó is a Devil May Cry 2-ben. A harc ugyan nem lesz kihívás, de a komplex mozdulatsorok, a kard és fegyverek használata továbbra is szórakoztató. Ha nem várod, hogy minden egyes harc az életed legnagyobb kihívása legyen, akkor a pörgős akció és a kombók, amikbe bele lehet merülni, elég szórakoztatóvá tehetik a játékot. De itt is érezni azt a fáradtságot, hogy a kihívás alig van jelen, és a legtöbb ellenség legyőzése nem ad valódi örömet.

A szintidők viszonylag rövidek, tehát ha éppen egy kis „pick-up-and-play” játékot keresel, akkor ezt simán el lehet pörgetni, de azért nagyon hamar rájössz, hogy nem lesz mélyebb élmény.

Záró Gondolatok: Az Akrópólisz, Ahonnan Még A Következő Fejezet Is Távol Marad

A Devil May Cry 2 egy tipikus példája annak, hogyan lehet egy sorozatot totálisan elrontani. A játékmenet szórakoztató, de egyre inkább monoton, a karakterek semmi különlegeset nem adnak hozzá, és a történet is csak egy üres keretet ad az egésznek. Ráadásul Dante karakterének teljes eltűnése – amit a következő részben próbáltak visszaadni – elég mély nyomokat hagyott a sorozaton. Ha valaha érdemes volt játszani vele, akkor a kíváncsiság vagy a sorozat történeti érdeklődése miatt, de semmiképp sem a kihívás vagy a minőség kedvéért.