Infini

A játékmenet – Az egyszerű, de zűrös

Infini alapvetően egy olyan játék, amit gyorsan megértesz, de annál nehezebb uralni. Az avatarod, aki nem kevesebb, mint a "remény" megszemélyesítése, az űrben zuhanva próbálja megoldani a pályákat. A gravitáció persze működik, de mindjárt itt van egy csavar: ha a karaktered eltűnik a képernyő aljáról, felül jelenik meg, és ugyanez történik a bal és jobb szélén is. Azt gondolnád, hogy a gravitációs játékmenetben nincs újdonság, de a játék ezeket az alapvető szabályokat mégis ügyesen felhasználja, hogy egy különös portál-élményt varázsoljon a játékba.

A lényege, hogy a környezetet úgy manipulálhatod, hogy a képernyőn kívüli falakat eltünteted, lehetővé téve, hogy átmássz más részekre. Ez egy igazán friss és szórakoztató ötlet, de sajnos nem hibátlanul működik. A mozgás kicsit akadozó, és bár a játékmenethez hozzátartozik a folyamatos próbálkozás, van, hogy még akkor is restartolnod kell, amikor már pontosan tudod, hogyan oldanád meg a pályát. Az, hogy a karakter és a környezet nem mindig szinkronban mozog, gyakran vezet oda, hogy beleütközöl egy falba, amit épp párhuzamosan próbáltál megkerülni.

A vizuális világ – Szélsőséges, de friss

Ha valami, akkor a Infini művészeti stílusa egészen biztosan megosztja a közönséget. A háttér néha úgy néz ki, mint egy nagyon alacsony felbontású fénykép, máskor pedig inkább egy 90-es évek rave lemezborítójára hasonlít. A karakterek egy-egy gyerek fejéből pattantak ki, mintha egy sor különböző stílusban készült kézzel rajzolt illusztrációt látnánk egy szürreális kollázsban. A kanadai Barnaque fejlesztőcsapat nem titkolja, hogy valami egészen másra vágytak, és el is érték, hogy a játék valóban úgy nézzen ki, mint semmi más. De hogy ezt szereted-e, az már egy másik kérdés – hiszen biztos vagyok benne, hogy sokan egyszerűen nem fogják elviselni ezt az extrém vizuális megjelenítést.

A történet – Egy szürreális utazás a végtelenbe

A játék története is annyira zűrös, mint maga a világ. A "Remény" mellett találkozhatsz olyan metafizikai fogalmakkal is, mint a "Memória", a "Béke" vagy a "Költészet". Igen, egy kutyával is, mert miért ne? Ha ezt a történetet egy szilveszteri buli hangulatú filmként kellene összefoglalni, akkor minden bizonnyal egy 90-es években készült underground alkotás lenne, amit az emberek vagy teljesen elutasítanak, vagy rákattannak. Minden egyes új szakasz egy újabb "mi a fene történik itt?" pillanattal lep meg, és a szürreális elemek összességében sokkal inkább egy művészeti projekt, mint egy hagyományos videójáték.

Miért imádni vagy utálni?

Infini egy igazi "Marmite" játék, amit vagy teljesen imádsz, vagy utálsz. Mégis, ha elsőre nem is tetszik, adj neki egy esélyt. Engedd, hogy magával ragadjon a furcsa világa. A játékmenet valóban okos, és az, hogy a teret manipulálhatod, igazán kreatív gondolkodást igényel. A zenétől kezdve a mechanikákig minden arra késztet, hogy gondolkodj, és próbálj ki egy másféle megközelítést a logikai kirakós műfajában. És bár nem biztos, hogy mindenki teljes mértékben befogadja, valószínűleg a jövőben sokkal több hasonló játékra fogunk még szükségünk.

Zárás – A szürreális kirakós, amit próbálni érdemes

Összességében Infini egy rendkívül furcsa, de ötletes térbeli logikai játék. A művészeti stílusa és pszichedelikus történetmesélése nem mindenkinek való, de az alapkoncepció igazán friss és szórakoztató. Az, hogy mennyire tetszik, teljesen rajtad múlik – vagy szeretni fogod, vagy el sem bírod viselni. De akárhogy is, ne hagyd figyelmen kívül, mert a játék kreativitása mindenképpen figyelemre méltó.